Ellora (majdnem)

Mielőtt megmutatnám Ellorát, mindenképp helyet kell szorítanom az oda vezető útnak. Az egzotikus Indiában mindenféle járművön utaztunk: belföldi repülő járatokon, vonaton, riksán, taxival. Ezekről később vagy írok vagy nem, majd elválik, de ennek a napnak a fénypontja egy elvileg egészen hétköznapi utazási mód: a távolsági busz. Újra felhívnám a figyelmet arra, hogy Indiában vagyunk, egy lepukkant kis¹ városban, Aurangabadban.

Taxival akartunk menni, de nem találtuk meg a taxi állomást (Aurangabadban nagyjából semmit nem találtunk meg, amit kerestünk), úgyhogy maradt a busz. Én egyébként is úgy éreztem, itt a soha vissza nem térő alkalom kipróbálni az indiai távolsági buszt, amit valami különös aura leng körül, olyasmi extrémsportnak tűnik az avatatlanok számára, mint a bázisugrás. Legalábbis, ami a lesz, ami lesz részt illeti.

Elmentünk hát az állomásra és megérdeklődtük, hogy melyik állásról és mikor megy busz Ellorába. Megmondták, odamentünk, vártunk. Várakozás közben átmenet nélkül váltunk helyi nevezetességgé, úgyhogy kisvártatva úgy tűnt, mintha mindenki minket nézett volna. De lehet, hogy csak én éreztem így, mert nem nagyon sikerült elvegyülnünk a tömegben. Már bánom, hogy nem örökítettem meg a helyszínt, de hála az internetnek és a google-nak, találtam néhány képet, amivel érzékeltetni tudom a hangulatot.

Amikor eljött az ideje, felszálltunk a buszra. Nem vagyunk finnyásak, de tényleg, azon, amit ott tapasztaltunk, maximum kuncogtunk egy kicsit, de meg nem futamodtunk. (Azért ne feledjük, még csak három napja vagyunk Indiában). Leültünk a leghátsó sorba és vártuk az indulást.

Már a városból kivergődés sem volt zökkenőmentes. Az egyik kereszteződésben hatalmas fékezés, minden és mindenki röpült hátra, bokák, csuklók és egyéb testrészek váltak áldozatául a hirtelen megállásnak. Mint kiderült, a busz elütött egy bringást, akinek szerencsére nem lett különösebb baja, feltápászkodott és mire a sofőr odaért, már el is hajtott. Mi meg döcögtünk tovább, végtagjainkat masszírozva, halkan káromkodva és vihogva. Ahogy az normál turistákhoz illik. Legalábbis olyanokhoz, aki felmerészkednek a távolsági buszra.

Elvileg itt már az a mondat jönne, hogy aztán már Elloráig nem nagyon történt semmi, de ezzel túlságosan előre rohannánk. Ugyanis ezen a ponton, az egész utazás egyik legemlékezetesebb eseménye következett. Olyan, amiről már menet közben tudtuk, hogy úgy fogjuk később felidézni: emlékszel, amikor a buszon…?

Mert akkor, előttünk két sorral, a másik oldalon, ezt láttuk egy hindu nő fején:

2013_02_11_csó

Bemozdult, persze, hogy. De azért így is elég jól kivehető a termetes csótány a fején. Talán minden együtt, a busz állapota, a gázolás és a mi amúgy is elég felfokozott hangulatunk kellett ahhoz, hogy ennyire röhögjünk. Az utasok hátrafordulgattak, nem értették. És senki nem vette észre a csótányt rajtunk kívül. Vagy nem érdekelte őket egyáltalán. Lehet, hogy semmi vicces nem volt benne, mi mégsem tudtuk elfojtani a vihogást. Mert nem csak ücsörgött a fején, hanem szaladgált. Néha lement a válláig, majd vissza, fel, a fejtetőre. Egyszer bebújt elől, a hajánál, a kendő alá is. Fergeteges volt. Találgattunk: tudja, hogy ott van, vagy nem tudja? Érezheti-e? Vagy lehet, hogy a néni házi kevence a kicsike, ragaszkodnak egymáshoz, együtt mennek mindenhová. És így tovább, ezen a vonalon.²

Aztán később eluntuk mégis, kifulladt a nevetés. Nem is nagyon foglalkoztunk vele, néha odanéztünk, kicsit kuncogtunk, aztán elfordultunk. Némi izgalom csak akkor támadt, amikor később azt vettük észre, hogy nincs már a fején és nem is jön vissza. Akkor a padlót kezdtük lesni, jaj, nehogy ránk másszon. Ez aztán nagyjából elszórakoztatott minket amíg megérkeztünk Ellorába.

¹ attól, hogy kicsinek számít, Aurangabadnak van reptere, vonat állomása meg taj mahal-szerűsége (is)

² Érdekes, így leírva nem is értem, miért volt olyan vicces, de tény, hogy az volt, ellenállhatatlanul

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *