Minden, amit csinálok figyelemelterelés. A saját figyelmemet terelem el arról, amire a legjobban vágyom. Ha végre kicsit elcsöndesülne minden, egyből rákapcsol az agyam és elkezdi szórni az ötleteket, hogy mivel üthetném el az időt. De én nem elütni akarom az időt. Azt szeretném, ha beindulna az élet. Pörögni szeretnék, stresszelés helyett szenvedélyesen.
Szeretnék rátalálni arra, amiről egyből tudnám: ez az, ezt akarom csinálni. (Igen, még mindig és újra ez a téma.) Most nincs semmi ilyesmi. Egész nap lézengek. Mindent megcsinálok – előbb vagy utóbb – főzök, mosok, takarítok, mosogatok. Még az is, ami régebben örömet okozott, most inkább olyan semmilyen: fényképezek, játszok a bloggal, tornázok, mostanában megint kertészkedtem is egy kicsit. De ez mind csak pótcselekvés.
Olyan érzés, mintha itt lenne az a valami, csak nem látom, nem érem el. Itt van a levegőben, karnyújtásnyira, érzem. De miért nem tudom/akarom/merem behozni? Vagy méginkább: hogy hozhatnám be? Az is lehet, hogy nem is kell tennem semmit, lehet, hogy bejön magától, amikor eljön az ideje. Hát, van időm kivárni.
