Nagyjából térdig érő hó van odakinn és még mindig hull. Blankinak meséltem, hogy egyszer, amikor kicsi voltam, alsós az általánosban, egyik télen olyan sok hó esett, hogy az iskolába vezető út mintha egy hóba vájt folyosó lett volna, amiből nem láttam ki. Így belegondolva nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ennyire drámai volt a helyzet, de az emlékeimben így él. Örülök, hogy itt és most láthatják és átélhetnek valami hasonlót a gyerekek és hogy az elmúlt évek enyhe telei után idén kaptak egy kis csodát, bár úgy tűnik, hogy pillanatnyilag ezt még nem érzik. De ki tudja, talán ők lesznek az utolsók, akiknek igazi emlékeik vannak igazi telekről. Én nem vagyok a tél és a hideg nagy rajongója, de a hó valahogy hozzátartozik az életemhez és valószínűleg hiányozna, ha többé nem lenne.
Piroskáéknál elkezdtem kommentben összeszedni, hogy nálunk hogy van összerakva a házi rendszer, amiben van internet, mac, pc, wifi és biztonsági mentés. A rendszer nem az én művem, Tamás egyik barátja csinálta és működik. Akkor készült, amikor még nem volt meg a mac, de aztán örömmel láttam, hogy ő is kiválóan beilleszkedik a rendszerbe, ezért nem változtattam rajta. Leírom a szereplőket és legjobb tudásom szerint azt is, hogy melyik mit csinál – kommentben ér helyesbíteni, ha valamit nem jól tudok.
Az utóbbi közel egy évben néhányszor változtak az érzelmeim a házzal kapcsolatban. Eleinte biztos voltam benne, hogy elmegyünk innen, de ahogy kitavaszodott, úgy éreztem, talán maradhatnánk is. Aztán autó nélkül maradtunk és felmerült az ovi kérdése is és akkor megint úgy éreztem, hogy jobb lenne menni. Az én vívódásaim mellett – de egyáltalán nem szinkronban velem – Blanki is végigment mindezen, bár neki valószínűleg mások voltak a mozgatórugói. Mostanra jutottunk el oda, hogy mindketten úgy érezzük, itt az idő, mehetünk.
Persze az érzelmi okokon túl az agyam folyton kattogott a gazdasági és egyéb dolgokon is (mint a fent említett autó és ovi kérdés). A maradás mellett első sorban az szólt, hogy a ház fenntartási költségei minimálisak.
Budapesttől 30 kilométerre, a Gödöllői dombságban található a házunk egy külterületi, 1,8 hektáros, részben akácerdős telken. 5 éve épült, téglából, bontott tégla külső burkolattal, a kettő között szigeteléssel. Földszintes, lapostetős épület, melléképületekkel (szaletli, nyári lak, szerszámos kamra). A lap alján több link is található a házzal és a kerttel kapcsolatban.
A faház gondolatát Ildi barátnőm ültette el a fejemben. Futólag beszélgettünk arról, hogy mi lenne ha…
És eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha nem lakással vagy házzal bíbelődnék legközelebb, hanem faházzal. És játszás közben találtam néhány érdekes és szép oldalt és néhány szimpatikus alaprajzot. Ez a site nagyon szép, öröm nézelődni rajta, úgyhogy én jó alaposan meg is néztem mindent. (A képekre kattintva azok forrásához lehet eljutni.)
Itt van például ez →
Már láttam magunkat… egy tó vagy folyó vagy patak partján áll a házunk, arccal a víz felé fordulva. A nap a víztükör fölött megy le - vagy jön föl – (szabadonválasztott) és a teraszon ülve lehet nézelődni és hallgatózni. Ilyenkor ősszel gyönyörűséges ködök úsznak hajnalban a víz fölött, télen lehet csúszkálni a befagyott vizen, tavasszal nézzük ahogy a vadkacsa fiókák úszni tanulnak, nyáron pedig vidáman lubickolunk a hűs vízben…
Tudnám szeretni.
Praktikusan pedig: két kis hálószoba, kis nappali-konyha-étkező trió, pici fürdőszoba.
A hétvégét pár szakemberrel töltöttem (akik szeretik, szerelik, adják-veszik és használják a kerékpár(oka)t. Hosszas tanácskozás valamit a néző- és álláspontok többszöri ütköztetése után – amit egyáltalán nem, vagy csak alig befolyásolt a kora délutáni fröccsözés majd az esti éjszakába nyúló borkóstolás – sikerült átlátnom a helyzetet. Felvilágosítottak, hogy innen tőlünk az ovi, bringával-utánfutóval, legkevesebb másfél óra, ami azt jelenti, hogy reggel fél héttől durván délután fél háromig kéne tekernem minden nap. Be kellett látnom, ez tényleg csak kényszermegoldásnak jó.
Ez aztán megerősített abban a döntésemben, amit pár hete hoztam arról, hogy elköltözünk. Tavaly év végén nagyon szilárd elhatározásom volt, hogy elmegyünk és ez mind racionálisan, mind érzelmileg megalapozott döntésnek tűnt. De amint kitavaszodott, elbizonytalanodtam, mert annyira szeretem a kertet és olyan jólesett foglalkozni vele és látni, ahogy kibontakozik. Mégis, nyárra a lelkesedésem nagyrészt leült és most már inkább csak fáradtságot és csüggedést érzek, ha a kertre gondolok. Ennek több oka is van amúgy.
Már régóta nagy a szerelem, bár kicsit hagytam kihűlni az utóbbi években, aztán amikor tavasszal Amsterdamban úrja találkoztunk, megint fellángolt. Aztán nemrég egy nemzeti parkban újra megláttam, sőt két órát együtt is töltöttünk, és most már úgy érzem, számomra nincs menekvés.
Korábban a sportosabb típusokat szerettem, de valahogy úgy érzem, nem akarok már annyira felpörögni, jobb lenne nekem egy olyan kényelmesebb, urasabb (hehe) karakter.
