És a szombat nem ért véget a vacsorával, hivatalosak voltunk egy születésnapi bulira, ahová magunkkal vittük a séfet is. Az a buli azért volt jó, mert egy csomó ünnepelt volt meg egy csomó ünneplő. Ünnepelő. Sok régi barát meg haver meg ismerős. Sok jó ölelés.

Aztán az is volt, hogy mivel a vacsora után egyből mentünk felköszönteni, én szoknyában feszengtem ott. Szerencsére a barátnőm – akinél aludtam a hétvégén – előbb a sliccét tette tönkre, de mivel akkor még nem tudta, hogy mi lenne a teendő, később még le is kellett guggolnia úgy, hogy közben a sarkával a nadrág, a csípőben igen szűk nadrág aljára taposott, és ily módon a seggén a gatya varrás mentén repedt. Elég alaposan ahhoz, hogy késlekedés nélkül hazamenjünk átöltözni. A szakadó esőre való tekintettel mindketten (tisztára mosott!) nagyméretű salátástálat viseltünk a fejünkön. Elég viccesen nézhettünk ki :) De ekkor még alig volt éjfél és összesen kb fél órát lehettünk távol és mikor visszaértünk ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Jókat beszélgettünk meg táncoltunk.

Ezek voltak meg persze még egy csomó minden. Pl. jó zene (mint Kisorosziban) és jó kaja (ez biztos, mert mindenki azt mondta, bár én nem ettem, mert el voltam telve a fine dininggal).

]]> http://prante.hu/blog/2009/10/meg-a-hetvegerol-kicsapongva/feed/ 1 http://prante.hu/blog/2009/10/%e2%80%9elibanon-libanon-te-csodas%e2%80%a6%e2%80%9d/ http://prante.hu/blog/2009/10/%e2%80%9elibanon-libanon-te-csodas%e2%80%a6%e2%80%9d/#comments Mon, 12 Oct 2009 11:47:30 +0000 Merci http://prante.hu/blog/?p=13685 Kicsit hátralépek, hogy elmeséljem az előzményeket. Tavaly nyáron vendégünk volt nálunk bulizott néhány elkötelezett és elhivatott szakács, “…a fiatal, progresszív francia séfgeneráció két oszlopos tagja, Maxime és Xavier, Toulouse-ból.” Főztek is, ennek részleteit megírta már Márkaséf, úgyhogy ebbe én nem is kontárkodnék bele. Hogy őt idézzem: ”A főfogás tradicionális, bográcsban készített harcsapörkölt volt, diszkoszban átsütött kapros túrós csuszával. Tökéletes nap volt, amikor minden sikerült.” Örülök, hogy így érezték, mert én nem igazán vettem ki a részem a mulatságból (Miksi még baba volt és pont azon a hétvégén árasztotta el a konyhát egy csomó málna meg ribizli).

Mivel nekem csak olyan fotóim vannak, amiket Márkaséf készített, róla nincs kép, de a többieket azért kompromittálom. Ha nem tetszik, lehet reklamálni. Tamás: hawaii ing, szakadt bermuda – jobbról a második szalonspicces fiatalember. Ja, valószínűleg a többiek is enyhén be voltak csiccsentve, merthogy ez a kép kocsmából hazatérőbben készült a dűlőúton :)

De nem erről a tavalyi buliról akartam ám írni, ez csak annyiban tartozik a történethez, hogy noha találkoztunk már korábban is, ezen a bulin ismertem meg Márkaséfet, akinél most szombaton voltunk vacsorázni. Azaz, izé, fine dining céljából, a két baloldali úrral.

Ennek a vacsorának a története viszont egész máshol kezdődik, egy Libanonba tett utazással, ahonnan egy vaskos libanoni szakácskönyvvel (bizonyos Ramzi (sic!) séf élete főműve) tértek vissza és azzal a felkiáltással adták át, hogy “csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy főzöl belőle valamit nekünk”. Végül most hétvégén jött el az ideje és volt szerencsém jelen lenni a nagy eseményen. Az volt a terv, hogy a Libanonból hozott burnuszt öltik magukra a közel-keleti autentikusság jegyében és meglepetésül. Gondoltam, én is csatlakozom a mókához és a lépcsőházban valahogy rám eszkábáltunk néhány gémkapocs segítségével két fekete kendőt csador gyanánt. Azt hiszem elértük a várt hatást :) Erről is készültek fotók, ha megkapom őket és szalonképesnek bizonyulnak, akkor felteszem őket ide.

Az ételsort megosztom, de részletesebb leírást Márkaséfnél lehet olvasni (Kitekintő + Kreáció – “Libanon, Libanon, te csodás…”). Ja, majd el feledtem: ezek az ételek valójában nem abból az ominózus szakácskönyvből valók.Ha jól értettem, a szakácskönyv inkább inspirációul szolgált, mint a megfőzött ételek forrásául. De ha tévedek, lesz aki kijavítson :)

Tehát a menü:

Cukkíni, feta & szőlő, fenyőmag, örmény paradicsomszósz

Vöröslencse-leves, mentával

Csirke, padlizsán, diós karfiolpüré

Karalábé moussaka, báránykofta

“Tejbe-bulghur”

Én nem vagyok szakavatott ételkritikus, de még csak gyakorlott sem. Nem, én egy finnyás, konzervatív alak vagyok, minimális rugalmassággal, csekély képzelőerővel és szinte semmi vállalkozó szellemmel (leglábbis a gasztronómiát illetően). Volt is bennem para gazdagon, hogy jaj, mibe keveredtem, egzotikus közel-keleti kajákat kell majd ennem, mi lesz velem, ha nem jön be, hű de kínos lesz. És így tovább. Na jó, nem gyakran, nem is igazán intenzíven, de azért megfordult a fejemben ez a lehetőség is.

Ezzel szemben minden fogás finom volt, mit finom, isteni. Nagyon szerettem (finnyásságom is csak a csirkebőrnél jött elő, amit megkóstoltam, aztán félretoltam). Nincsenek szakszavak a tarsolyomban, amikkel megpróbálhatnám érzékeltetni mondjuk a grillezett cukíni töltelékének vagy a diós karfiolpürének a könnyedségét. A paradicsomszószról és a vöröslencse-levesről meg se próbálok írni. Remélem a séf megteszi, hogy akit közelebbről is érdekel, az olvashasson azért róluk.

A libanoni vacsora receptjeiért katt ide.

Szombat déltől vasárnap délig egy egészen kiváló bulin volt szerencsém részt venni. Próbálom összeszedetten leírni, amit szeretnék. Az ilyen és ehhez hasonló megmozdulások elég rendszeresek, de nekem az utóbbi 8-10 évben elég ritkán jött össze. De hát ez nem lesz mindig így. Nagyon sok régi ismerőssel, haverral és baráttal találkoztam és nagyon jól esett.

Habár, tettem egy érdekes felfedezést, amivel még nem volt időm érdemben foglalkozni, analizálni pedig nem szeretném. Arról van szó, hogy észrevettem, a legtöbb ember érintése – normálisnak mondható érintések, amik ismerősök, haverok és barátok között elő szoktak fordulni – szóval észrevettem, hogy ezek a kis érintések egyáltalán nem esnek jól nekem. Van néhány ember, akitől kevésbé éreztem furcsának (nincs jobb szavam), másoktól kénytelen voltam határozottan elhúzódni - legalábbis úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Ez a reflex még a részegségnek egy egészen előrehaladott állapotában és/vagy tánc közben is működött. Ez azért érdekes, mert tudom, hogy az érintés fontos, de hogy akkor ez most azt akarja-e jelenteni, hogy az érintéseket tartsam meg ünnepi alkalmakra vagy valami mást (vagy semmit), azt nem tudom. Ja igen, a részegség. Valószínűleg a borok iránt tanusított újkeletű érdeklődésem váltotta ki, mert útközben beszereztünk néhány féle fehért és sok féle vöröst, hogy az éjszaka folyamán végigkóstoljuk őket. És lőn. Viszont dohányoztam is, valószínűleg többet, mint amire hitelesítve vagyok, úgyhogy hajnalra kb, Amanda Lear-ben szólaltam meg. Oké, ehhez hozzájárulhatott az is, hogy egészen sokat röhögtünk – akik ott voltak, tudják, hogy nem túlzás ezt a szót használni arra, amit csináltunk – és kiabáltunk is, azt hiszem. És eltöltöttem egy széken, hálózsákba burkolózva néhány órát, többé-kevésbé ébren. Ami a hálózsákomat illeti, egészen vicces dolog történt, ugyanis ezt a hálózsákot, ami mumia típusú, még régen vettem, vagy 15-20 éve, amikor még filigrán leányzó voltam. Basszus, kinőttem és nem tudtam felhúzni a zipzárt, úgyhogy csak takarónak használhattam, dehát az, ugye, messze nem ugyanolyan.

A full extrás szervezéshez hozzátartozik, hogy a férfiak főztek – valójában egy főz, a többi szakért – egy egészen könnyű nyárvégi egytálételt, melynek neve: csülkös-babos-káposztás izé, leves. Vagy mi. Finom volt. Nagyon. És volt DJ is, aki a talp alá valót szolgáltatta. Szerettük. Szerettünk mindent és mindenkit, azt hiszem. Legalábbis én :) Ma, búcsúzásnál megbeszéltük, hogy valójában nem csak ilyen nyárzáró bulit kéne ezen a helyszínen tartani, hanem nyárnyitót is, kiegészítve néhány, e kettő közé eső rendezvénnyel :)

Szombaton szóba került, aztán most jutott megint eszembe, hogy Tamásnak ma lett volna a 43. születésnapja. De azok után, ami történt, nem érzem már annyira ennek a dolognak a jelentőségét. Másrészt, az elmúlt pár évben, az évnek ebben az időszakában mindig volt nálunk buli, hogy felköszöntsük. Valamelyik évben (tavaly előtt) még meglepetés-bulit is szerveztünk neki… Furcsa volt most nélküle bulizni szeptember elején. Azt hiszem ez a többieknek is eszébe jutott. Jó lenne biztosan tudni, hogy mindannyian a lehető legtöbbet hoztuk ki a rendelkezésünkre álló időből. És ha nem, akkor legalább azt, hogy tanultunk valamit és ezentúl megpróbáljuk úgy élni az életünket hogy úgy legyen. (Lásd még: Groundhog Day)

Mivel az éjszaka elhangzott zenék közül nem tudok semmit nevén nevezni, azt mondom: nézzetek és hallgassatok Carbonfoolst. Tamás is szerette :)

]]> http://prante.hu/blog/2009/09/a-hetvege-rovid-hirei/feed/ 5 http://prante.hu/blog/2009/07/julius-17-breckenridge/ http://prante.hu/blog/2009/07/julius-17-breckenridge/#comments Fri, 17 Jul 2009 16:22:48 +0000 Merci http://prante.hu/blog/?p=11191 12:52 Amikor hallgatom a csatornázásokat vagy a zenét vagy az előadásokat, olyankor érzem, hogy a helyemen vagyok. A kérdés az, hogy mikor, mitől zökkenek ki, miért érzem úgy, hogy visszazuhanok? Mindaz, amit hallok és érzek, olyan nagyon ismerős. Mindezeket tudom már, mégis az ismétlések mintha újra meg újra úgy viselkednének, mint egy váltó: visszaterelnek a választott vágányomra. Amiről nem is tudom, mikor tértem le. Szeretném elcsípni azt a pillanatot, amelyikben elvesztem az önmagamba vetett hitem, amikor elbizonytalanodom, amikor döntésképtelenné válok. Hogy tudom fenntartani ezt az állapotot? Tudom ám erre is a választ: tudatos légzéssel…

…

18:15 A mai nap csúcspontja Adamus volt és még inkább az azt követő 30-40-akármennyi perc. A Tánc. Amikor megszólalt a zene és kezdett mindenki bemelegedni, éreztem, hogy ennek fele se tréfa (hanem az egész) és ha akartam volna se tudtam volna ellenállni – de nem akartam. Jólesett. Nem tudom kiverni a fejemből azt a felismerést, hogy ezt a fajta extázist korábban csak alkohollal vagy méginkább mindenféle drogokkal véltem elérhetőnek. Biztos volt olyan, hogy nem szedtünk be semmit, de olyankor ittunk. És most ugyanolyan szárnyalás volt, minden külső segítség nélkül (a zenétől és a társaságtól eltekintve). A hely: egy előadóterem, ami régen a síparadicsom egyetlen mozijának adott helyet. Csak a színpad volt megvilágítva, ahol a zenészek játszottak (Yoham: Tribal Dance). A többi résztvevő, a konferencia résztvevői, az átlagéletkor 40 fölötti, de lehet, hogy 50 (na jó, utána számoltam, ez lehet, hogy túlzás, de végülis mindegy). 10.000 láb magasan vagyunk és folyton szomjas vagyok, vérzik az orrom és fáj a fejem. De ez a kis tánc annyira felszabadító volt, hogy szinte lebegek tőle.”

lehet, hogy megváltottuk a világot, bár ilyesmi pont nem rémlik

alighanem volt szó arról, hogy:

el kell menni Franciaországba a csatornákon hajókázni

fel kell tekerni a Mont Ventoux-ra, mint Pantani és Armstrong kétezerben

mi a különbség a nők és a férfiak között
(lásd még a Lesz ez még így se c. film idevágó párbeszédét a főhős és a titkárnő között)

többre nem emlékszem

ja de, köszönet Eszternek a Cidrés tippért :)

és volt telihold meg langyos szellő meg csönd meg friss levegő meg minden

ó és elsősorban volt tökéletes tarhonya tökéletes pörkölttel (bográcsban)
ami csirkének zúzájából, kakasnak heréjéből és kacsának szárnyából készült

de én csak a szaftjából tettem a tarhonyámra, mert finnyás vagyok :)

(a többiek ekkor már rég az igazak álmát…)

]]> http://prante.hu/blog/2009/06/szombat-ejjel/feed/ 4 http://prante.hu/blog/2009/02/meg-az-is/ http://prante.hu/blog/2009/02/meg-az-is/#comments Thu, 05 Feb 2009 08:14:16 +0000 Merci http://lelekzet.wordpress.com/?p=4466 még az is volt mostanában, hogy a prantéról az összes bejegyzést ide importáltam, úgyhogy ha valakinek nagyon kell, akkor az archiv cuccok között megtalálja

elég sok meló van vele, mert amikor a bloggerről áthoztam a bejegyzéseket, voltam oly balga és töröltem a picasa albumot, amiben a receptekhez tartozó képeket tárolja a blogger, úgyhogy most szépen egyesével pótolgatom a fotókat… elég uncsi… ha már itt tartunk a receptek a konyhatündér alatt találhatók… azzal is elbíbelődtem, hogy a pranté cimkéit megfeleltessem az újaknak, de végül ez is megtörtént, úgyhogy teljes az integráció :)

megkésve bár, de törve nem :) eljutott hozzám a múlt héten nemisbéka karácsonyi ajándéka, amit ezúton is köszönünk, minden a helyére került, robinhood(?)ra lecsapott Blanki és azóta is imádja

meg eszembe jutott, hogy talán félreérthető voltam, úgyhogy tisztázom: én amolyan botcsinálta vega vagyok, hogy nem főzök húsételt és nem is jut eszembe, hogy jaj de ennék valamit, de ha fel van tálalva, akkor gond nélkül tüntetem el a bográcsban készült gulyás levest (uraim, jelentem: még aznap este kivégeztem a maradékot) vagy anyunál a vasárnapi ebédet

és ha már a hétvégi favágós bulinál tartunk, el kell mondanom, hogy milyen fontos felfedezést tettem. azt eddig is tudtam, hogy szeretem az édes bort, mert a tokaji aszú eddig még nem okozott csalódást. pedig, amikor a culinarisban betettem a kosárba egy üveg madeirát és egy marsalát és egy chiantit (jó, tduom, ez száraz), ez eszembe se jutott, csak az, hogy ezeket a borokat milyen régóta szeretném megkóstolni, csak valahogy soha nem a borbolt közelében jutott eszembe. most viszont itt volt a kiváló alkalom, hogy megkóstoljam. mint kiderült kis társaságunklegtöbb tagja hasonlóan volt ezzel, mint én (kivéve a chiantit – ez egy kakukktojás ebben a történetben). na, de a lényeg: a kóstolót követően a marsala hivatalosan is kedvenc borommá avanzsált.

Holnap összekapom magam és megcsinálom a puliszkát és sütök egy kis kenyeret. Ez is olyan furcsa, meg kell szoknom, hogy sokkal kisebb mennyiségeket készítsek mindenből. Még egy kancsó tea se fogy el, ha egyedül iszom.

…

A levelekből és a hozzászólásokból úgy tűnik, elég sokan aggódtok amiatt, hogy esetleg elfojtok valamit, ami bennmarad és akkor később valamilyen formában újra előjön. Erre azt tudom válaszolni, hogy a magam módján kell ezt az egészet végigcsinálnom. Nem tudom elfojtok-e bármit vagy van-e olyasmi, amivel képtelen vagyok szembenézni, de valahogy úgy érzem vállalnom kell annak a kockázatát, hogy ezek közül valamelyik (vagy mindegyik) megtörténik velem, cserébe azért, hogy a saját érzéseimet és sugallataimat követve haladok végig ezen az úton. Szeretném, ha tudnátok mennyire hálás vagyok azért, hogy törődtök velünk és szeretettel gondoltok ránk, mégis azt kell mondanom, hogy amikor nem bíztok bennem, akkor kétségeim támadnak és azok letérít(het)nek a saját utamról. Ápolgatom, gyógyítgatom a sebeimet és próbálok segíteni azoknak, akik tőlem kérnek segítséget, de ha elkezdek kételkedni abban, hogy az érzéseim, a megérzéseim mutatják nekem a helyes utat, akkor eltéved(het)ek. Jól vagyok és ha időnként sírok is, úgy érzem ennek így kell lennie. A szeretet és az együttérzés nagyon sokat segít, de mások kétségeit és a sajnálatot (ez már vesszőparipa?) köszönöm nem kérem. Kétségeim nekem is vannak. Épp elég. Remélem mindenki, akit érint, megérti, milyen fontos ez nekem. Nagyra értékelem a segítőkészséget, de ne feledjük el: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve…

Ezzel a csinos közhellyel zárom soraimat :)

Ezek után ma felhívott a tesóm, hogy a barátnőjének van egy gyerekülése, amit oda tudna ajándékozni Miksinek. Kiderült, hogy egy nagyon király Römer ülésről van szó, ami még sokáig kényelmes és jó lesz a nagyfiamnak. Kriszti, köszönjük.

Az már csak hab a tortán, hogy eljöttek és kihozták magukkal az ülést. Én kevéssé vagyok most alkalmas játszótárs Blankinak, mert gyakran elkalandozik a figyelmem, ami nem kedvez a szerepjátékoknak (talán ismeritek a mondjuk kezdetű és soha véget nem érő játékokat), ráadásul nagyon igényelné a sok szaladgálással járó kergetőzős, ugrabugrálós játékokat is, amiben Flóra kiváló partner volt, én viszont… Maradjunk annyiban, hogy egy lusta dög vagyok és csak néha tudom rávenni magam, hogy lovacska legyek és Blankival a hátamon körbeszaladgáljak úgy, hogy közben Miksi a nadrágom derekába kapaszkodva lépeget. Igaz, az én tempóm nem túl gyors neki, inkább csak a távot találhatja rövidnek :) Ezt csak azért írom le, mert a tesóm és a barátnője mindent megtettek, hogy a lányom úgy aludjon mint a bunda. Mert úgy alszik. Teljesen lefáradt. És talán nekik sem kellett végül edzésre menni :)

Kívánom, hogy a ti vágyaitok is így teljesüljenek: lett gyerekülés, vidám(!) látogatás és a gyereknek játszópajtások :)

Igen, azért van itt annyi smiley, mert annyit nevettünk. Van némi lelkiismeretfurdalásom emiatt, de nem vészes és úgyis elmúlik.

Köszönöm, hogy eljöttetek csajok!

1. soha nem iszom tejet tisztán (tejeskávé, kakaó, tejbegríz jöhet) és majd’ 20 éves voltam amikor először kóstoltam tejszínhabot…
2. a havonta megjelenő angol lakberendezéses-kertes újságok (country living, house & garden) és könyvek (Terence Conran, stb) a gyengém
3. egy időben sokat játszottam a ceasarral (iii és iv), ami egy városépítő (stratégia?) játék. Imádom/nám :)
4. a mai napig előfordul, hogy ha nagyon elveszettnek érzem magam, bekapom a hüvelykujjam, mint egy gyerek :)
5. nagyon-nagyon-nagyon rendetlen vagyok, unom a takarítást – pedig nagyon szeretem a rendet (mi a teendő? én szeretnék megjavulni!)
6. úgy érzem, nincsenek igazi barátaim, a régiek eltűntek, az újak még nem érkeztek meg… de a legfurább, hogy jól elvagyok így
7. először elszédültem, aztán kirázott a hideg végül könnybelábadt a szemem ettől az üzenettől (és mennyi ilyen volt már… látom a statisztikából, hogy nem igazán ehető ez a legtöbb ember számára, de nekem annyira fontos részem, hogy hazudnék, ha nem említeném meg időnként)