ez a bejegyzés válasznak indult egy hozzászólásra, de kicsit kinőtte magát:)
amíg nem tudom megfelelően a helyén kezelni a külvilág dolgait vagy azt, ami velem történik, amíg fel tud bosszantani vagy el tud szomorítani valami, amiről tudomást szerzek, addig továbbra is odafigyelek arra, hogy mit engedek be és mit nem
de ha elfogadom önmagamat és a gondolataimat és a tetteimet olyannak, amilyenek, hogy úgy jók, ahogy vannak, akkor a külvilág dolgaival is megértőbb tudok lenni és akkor nem húznak le
minden belül kezdődik, belül kell változni, belül kell egyensúlyba kerülni, magamat kell megtanulni szeretni és akkor külvilág automatikusan megváltozik
Már azon voltam, hogy írok egy bejegyzést arról, hogy miért nem írok, amikor ma reggel rá kellett ébrednem, hogy még mindig burokban élünk. Ez nem annyira meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy én választottam ezt így, én akartam burokban élni, mert úgy éreztem, a belső “házimunka” mellett már se erőm se kedvem a külvilág szemetét is a helyére tenni, még ha ez azzal jár is, hogy kellemes dolgokról is lemaradok. Lemondtam a műholdas tévét és kerültem a híroldalakat. Megérte és jó volt így. Aztán idén elkezdtek a dolgok megváltozni és éreztem, hogy kezd a világ kinyílni számomra. Egyiptom, az egyiptomi út és mindaz, ami ezzel járt, nagyon sokat segített abban, hogy úgy érezzem, nagy munka áll mögöttem, amit tökéletesen elvégeztem. Fellélegeztem és megkönnyebbültem. És érzem, hogy minden mozgásba lendült körülöttem. Érdekes visszanézni, visszagondolni az elmúlt kb 1 évre és érezni, hogy minden kivárt, minden mozdulatlanságba dermedt körülöttem. Amíg én nem álltam készen a tovább haladásra, arra, hogy tudatosan, őszintén hozzam meg a döntéseimet, amíg bizonytalan voltam és úgy éreztem, várok még, ráérek még, addig semmi nem történt.
Amúgy ez a burok-izé arra hasonlít, amikor a gyerekeket vártam. Valamelyik nap néztem a biztonsági mentéseket és nem értettem, hogy 2007-ben miért készült olyan kevés kép. Aztán rájöttem, hogy akkor vártam Miksit. Ugyanez volt a Blankival és Floresszel is, de akkoriban kevésbé volt észrevehető.
Ja, a legviccesebb, ami miatt elkezdtem ezt a bejegyzést írni, hogy miből eszméltem rá a burokra. Leírom az egész folyamatot, mert annyira nem jellemző. Szóval facebook, Eszter kirakja az ex kormányszóvívő öngyilkosságáról szóló cikkre mutató linket, akiről semmit sem tudtam, nem is értem, miért kezdtem el olvasni. Valószínűleg csak pihenni akartam egy kicsit két kerti etap között és bármit elolvastam volna, ami jön. Na és abban a cikkben volt egy utalás arra, hogy Gyurcsány lemondott. Amiről én teljesen lemaradtam. Azt se tudom, ki most a miniszterelnök… Azóta ezen röhögök:)
A képtől, amit az ablakon kinézve látok és a hangulattól, ami átjár ilyenkor, olyan érzésem van, mintha egy mesében lennék. Túl vagyok már a bevezetésen – hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány… ismerős? – meg a krízisen is, ami minden valamire való mese kötelező hozzávalója. Úgy tűnik elindultam a megoldás felé, és azon is túl a happy end felé, noha ennek még nincs igazán kézzel fogható jele, mindenesetre reményteli a gondolat, hogy mindenképp eljön az a rész, amikor lived happily ever after.
ha létezne – létezik? – a névtelen twilight² rajongók csoportterápiája, ott mondhatnám: Sziasztok, Merci vagyok, twilight rajongó.
Csak vicceltem :)
Na jó, félreteszem a tréfát és kezdem az elején. Véletlenül beleszaladtam pár kritikába korábban, de nem igazán érdekelt a dolog, a nyáron mindenhonnan ezek a könyvek estek az ölembe, de nem foglalkoztam velük, sose éreztem, hogy erre vágynék. Aztán november végén nem találtam semmi olvasni valót utazás előtt és bedöglött a fülhallgatóm meg minden, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt, mi bajom lehet és legalább megtudom, miért rajong a világ egyik fele, amit a másik fele hevesen fikáz. Látatlanban valamiért – talán a sztereotípiák miatt – inkább a fikázókhoz húztam, szóval nem igazán pozitívan de azért elég nyitottan álltam neki az olvasásnak. És a végén rájöttem, hogy két szék között a földre estem. Az eszemmel tudtam, hogy a könyv (csak az első részről írok most) irodalmi értéke csekély. Próbáltam mentegetni, hogy talán csak a fordítás sikerült gyengére, de amennyire meg tudom ítélni, az eredetinek pont ugyanolyan a stílusa. Szóval röviden ponyvának tudnám bekategorizálni. Az agyam fellázadt, a bennem élő sznob nem állt többé szóba velem, ugyanis képtelen voltam nem észrevenni, hogy valami mégiscsak megfogott. Amikor rekord idő alatt kiolvastam, csak feküdtem kábán és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Na, itt jön a durva vallomásos rész, gyenge gyomrúak ugorjanak, én meg gyorsan essek már túl rajta… Annak ellenére, hogy azokban a napokban nem kicsit voltam elfoglalt, sikerült 3 vagy 4 nap alatt 3x vagy 4x kiolvasnom. Egyre jobban bosszantott a dolog, egyre inkább röhögtem magamon és egyre kíváncsibb voltam.
Hiába olvastam – és ez nem volt ám küzdelem, faltam a betűket – hiába agyaltam, elemeztem és írtam magamnak, nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz. Volt olyan reggel, hogy amikor felébredtem, úgy rémlett, hogy Forksról álmodom. Ez azért durva, bár talán enyhítő körülmény, hogy vámpírok nem szerepeltek homályos emlékfoszlányaimban. Azért ezen is elég jól szórakoztam magamban… Kerestem az esetleges párhuzamokat, vagy bármit, ami ép ésszel elfogadhatóvá tette volna, amit csináltam és éreztem, de hiába. Aztán egyik nap, úgy egy héttel azután, hogy először kezembe vettem a könyvet, reggel valamivel többre emlékeztem az álmomból. Nem a vámpírokkal volt a párhuzam – hallelúja – hanem a képességek, a számunkra fontos, alapvető dolgok rejtegetésével. Álmomban a családom és én próbáltunk eltűnni a tömegben. Régi történet volt, valahol a távoli, ködbe vesző múltban. Amikor ez így feljött, sok minden a helyére került. Mert mindig is szerettem volna, hogy különleges képességeim legyenek és most rájöttem és éreztem, hogy ezen egyrészt már túl vagyok, másrészt tényleg különleges vagyok. Ez jó érzés volt és egyfajta megkönnyebbülést hozott.
Ide kapcsolódik még valami. Volt egy kis közös dolgunk Levenával szombaton és ennek kapcsán beszélgettünk – többek között – könyvekről. És akkor sikerült megfogalmaznom valamit. Arról volt szó, hogy elképesztő a kínálat ezoterikus, spirituális, tanítós meg egyéb frankót megmondó könyvekből és hogy képtelenség megállapítani róluk, hogy igaz-e, amit leírtak bennük. Két dologra jöttem rá: 1. nincs tökéletesen tiszta igazság és nincs tökéletesen homogén hazugság – lásd jin-jang szimbólum és 2. lehet egy könyv bármilyen zagyvaság vagy klisé, ha valami vonz hozzá, akkor fölösleges ellenállni, Ha csak egy mondat, egy gondolat is van benne, ami hasznosnak bizonyul, már megérte elolvasni, akkor is ha az bizonyos nézőpontból hazugság. (Igen, jól látjátok, felfedeztem a ‘panyol viaszt, már megint)
Aztán, immár megnyugodva, szombaton megvettem a maradék magyarul megjelent részeket valamint megnéztem moziban a második részt. Remekül szórakoztam, körülöttem jelentős létszámban 17 év körüli lányok mondtak vicceseket és sóhajtottak hatalmasakat, amikor Edward vagy Jake feltűnt a vásznon. Megkönnyebbülten jöttem ki a moziból: a film elég gyenge, de egynek jó. Másrészt szórakoztató volt 2 órára visszatalálnom 17 éves kori önmagamhoz, amikor hasonló dolgok engem is el tudtak varázsolni. Tudtam és éreztem, hogy miért sóhajtoznak a lányok és tudtam azt is, hogy én miért nem sóhajtozom (vagy sóhajtoztam? ki tudja, lehetséges). És ez így van jól.
Elég tanúlságos történet volt? :)
.
¹ Az angol kifejezés (ejtsd [kʌmɪŋ aʊt]) szó szerint „kijövetel”-t, „előjövés”-t jelent (ti. a rejtőzködésből). Magyarítása kevésbé terjedt el, bár számos verzió felmerült: többek közt az előbújik, előjön, előrukkol, előhozakodik, felvállalja magát, színt vall, bevall, kiáll, bejelent stb. – bár ezek némelyike vonzatot is megkívánhat, amely megadja, mit mond el, ill. honnan jön elő. Főnévként az előbújás, előjövés, önfelvállalás, feltárulkozás és más szinonimák merülhetnek fel. A coming out kifejezés átvitt értelemben (a szexuális irányultságtól és identitástól függetlenül) is használatos másfajta, népszerűtlen vagy kevéssé ismert tulajdonságok bevallására. (forrás)
Az van, hogy nem tudom mi van. Megint úgy érzem, hogy a dolgok változóban vannak és bár semmi szemmel látható, érzem, ahogy kavarognak a dolgok, hogy egyszer egy szép napon minden a helyére kerüljön és végre én is megláthassam, megérthessem mire készültünk olyan sokat. Azért igyekszem mindent mozgásban tartani: magamat a favágással és a kirándulásokkal és a kreatív energiákat a fényképezéssel és az utómunkákkal meg a főzéssel. Közben pedig kissé elbizonytalanodtam. Volt egy olyan futó gondolatom, hogy talán ez az új irány, amit a Bíbor Kör szeptemberben vett, nem az az irány, amerre én szeretnék haladni, de aztán ennek a futó gondolatnak nem volt semmilyen folytatása és nem vezetett sehová. A mindennapokban nem érzem, hogy élném azt, amit tudok, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert annyira beépült, hogy már fel se tűnik
Ha azt hittem volna, hogy a mai nap valamiért különleges lesz, hogy valamit máshogy csinálunk majd mint szoktunk, akkor tévedtem volna. Ez a nap pont olyan volt mint a többi.
Pár napja magamban időnként megfogalmaztam egy-egy mondatot, de valahogy nem éreztem erős késztetést, hogy leírjam őket. Most sem érzek ilyesmit :)
Figyeltem magam, történik-e valami belül, csak azért mert eltelt 365 nap/12 hónap/4 évszak/1 év – de semmi. Elhatároztam, írok egy kis visszatekintést magamnak, de ez agymunka, érzelmileg semmi extra.
Hát van egy ilyen honlap – én egy hírlevélből értesültem róla, pedig… Szóval van ez a Kulturális Kreatívok honlap, amin van egy video – oké, van egy pár, de én most egy bizonyos filmről írok. Ez egy kb. 40 perces film, amit nem fogok elmesélni, ha van rá egy kis időtök nézzétek meg. Szerintem érdekes.
Takáts Péter (az egyik megszólaló) könyvének első kötetét olvastam anno, amikor megjelent, figyelemreméltó gondolatok vannak benne a cégvezetésről és általában a cégek működéséről.
Ez megint olyasmi, ami táplálja az optimizmusomat, hogy a dolgok változóban vannak…
