pranté fotók, stb.

izgulok…

ha létezne – létezik? – a névtelen twilight² rajongók csoportterápiája, ott mondhatnám: Sziasztok, Merci vagyok, twilight rajongó.

Csak vicceltem :)

Na jó, félreteszem a tréfát és kezdem az elején. Véletlenül beleszaladtam pár kritikába korábban, de nem igazán érdekelt a dolog, a nyáron mindenhonnan ezek a könyvek estek az ölembe, de nem foglalkoztam velük, sose éreztem, hogy erre vágynék. Aztán november végén nem találtam semmi olvasni valót utazás előtt és bedöglött a fülhallgatóm meg minden, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt, mi bajom lehet és legalább megtudom, miért rajong a világ egyik fele, amit a másik fele hevesen fikáz. Látatlanban valamiért – talán a sztereotípiák miatt – inkább a fikázókhoz húztam, szóval nem igazán pozitívan de azért elég nyitottan álltam neki az olvasásnak. És a végén rájöttem, hogy két szék között a földre estem. Az eszemmel tudtam, hogy a könyv (csak az első részről írok most) irodalmi értéke csekély. Próbáltam mentegetni, hogy talán csak a fordítás sikerült gyengére, de amennyire meg tudom ítélni, az eredetinek pont ugyanolyan a stílusa. Szóval röviden ponyvának tudnám bekategorizálni. Az agyam fellázadt, a bennem élő sznob nem állt többé szóba velem, ugyanis képtelen voltam nem észrevenni, hogy valami mégiscsak megfogott. Amikor rekord idő alatt kiolvastam, csak feküdtem kábán és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Na, itt jön a durva vallomásos rész, gyenge gyomrúak ugorjanak, én meg gyorsan essek már túl rajta… Annak ellenére, hogy azokban a napokban nem kicsit voltam elfoglalt, sikerült 3 vagy 4 nap alatt 3x vagy 4x kiolvasnom. Egyre jobban bosszantott a dolog, egyre inkább röhögtem magamon és egyre kíváncsibb voltam.

Hiába olvastam – és ez nem volt ám küzdelem, faltam a betűket – hiába agyaltam, elemeztem és írtam magamnak, nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz. Volt olyan reggel, hogy amikor felébredtem, úgy rémlett, hogy Forksról álmodom. Ez azért durva, bár talán enyhítő körülmény, hogy vámpírok nem szerepeltek homályos emlékfoszlányaimban. Azért ezen is elég jól szórakoztam magamban… Kerestem az esetleges párhuzamokat, vagy bármit, ami ép ésszel elfogadhatóvá tette volna, amit csináltam és éreztem, de hiába. Aztán egyik nap, úgy egy héttel azután, hogy először kezembe vettem a könyvet, reggel valamivel többre emlékeztem az álmomból. Nem a vámpírokkal volt a párhuzam – hallelúja – hanem a képességek, a számunkra fontos, alapvető dolgok rejtegetésével. Álmomban a családom és én próbáltunk eltűnni a tömegben. Régi történet volt, valahol a távoli, ködbe vesző múltban. Amikor ez így feljött, sok minden a helyére került. Mert mindig is szerettem volna, hogy különleges képességeim legyenek és most rájöttem és éreztem, hogy ezen egyrészt már túl vagyok, másrészt tényleg különleges vagyok. Ez jó érzés volt és egyfajta megkönnyebbülést hozott.

Ide kapcsolódik még valami. Volt egy kis közös dolgunk Levenával szombaton és ennek kapcsán beszélgettünk – többek között – könyvekről. És akkor sikerült megfogalmaznom valamit. Arról volt szó, hogy elképesztő a kínálat ezoterikus, spirituális, tanítós meg egyéb frankót megmondó könyvekből és hogy képtelenség megállapítani róluk, hogy igaz-e, amit leírtak bennük. Két dologra jöttem rá: 1. nincs tökéletesen tiszta igazság és nincs tökéletesen homogén hazugság – lásd jin-jang szimbólum és 2. lehet egy könyv bármilyen zagyvaság vagy klisé, ha valami vonz hozzá, akkor fölösleges ellenállni, Ha csak egy mondat, egy gondolat is van benne, ami hasznosnak bizonyul, már megérte elolvasni, akkor is ha az bizonyos nézőpontból hazugság. (Igen, jól látjátok, felfedeztem a ‘panyol viaszt, már megint)

Aztán, immár megnyugodva, szombaton megvettem a maradék magyarul megjelent részeket valamint megnéztem moziban a második részt. Remekül szórakoztam, körülöttem jelentős létszámban 17 év körüli lányok mondtak vicceseket és sóhajtottak hatalmasakat, amikor Edward vagy Jake feltűnt a vásznon. Megkönnyebbülten jöttem ki a moziból: a film elég gyenge, de egynek jó. Másrészt szórakoztató volt 2 órára visszatalálnom 17 éves kori önmagamhoz, amikor hasonló dolgok engem is el tudtak varázsolni. Tudtam és éreztem, hogy miért sóhajtoznak a lányok és tudtam azt is, hogy én miért nem sóhajtozom (vagy sóhajtoztam? ki tudja, lehetséges). És ez így van jól.

Elég tanúlságos történet volt? :)

.

¹ Az angol kifejezés (ejtsd [kʌmɪŋ aʊt]) szó szerint „kijövetel”-t, „előjövés”-t jelent (ti. a rejtőzködésből). Magyarítása kevésbé terjedt el, bár számos verzió felmerült: többek közt az előbújik, előjön, előrukkol, előhozakodik, felvállalja magát, színt vall, bevall, kiáll, bejelent stb. – bár ezek némelyike vonzatot is megkívánhat, amely megadja, mit mond el, ill. honnan jön elő. Főnévként az előbújás, előjövés, önfelvállalás, feltárulkozás és más szinonimák merülhetnek fel. A coming out kifejezés átvitt értelemben (a szexuális irányultságtól és identitástól függetlenül) is használatos másfajta, népszerűtlen vagy kevéssé ismert tulajdonságok bevallására. (forrás)

² nem linkelek, google it.

467. oldal felső harmada

- Félsz a kalózoktól, Mike? – kuncogott Corky.
– Ááá. A legnagyobb veszélyt azok az idióták jelentik, akik nem tudják kezelni a radart. A legjobban úgy tudjuk elkerülni, hogy egy másik hajó megsarkantyúzzon, ha látnak minket.
Corky lefelé sandított a fényárban úszó hajóra.
– Látnak? Úgy néz ki, mint egy sétahajó szilveszterkor! Látszik, hogy az NBC fizeti a villanyszámládat!
A helkopter lassított, megkerülte a hatalmas, kivilágított hajót, és a pilóta a hátsó fedélzeten található helikopter leszállóhely felé kezdett manőverezni.

Ezt a könyvet most olvastam ki a múlt héten, de az van, hogy utazás közben még jobb, főleg unalmas utazások alkalmával, amikor nem lehet nézni a tájat: pl. repülőn vagy metrón.

A bónusz ez a hajós kép. Hamár. Mondjuk, ez Horvátországban készült, Murter szigetén, egy nyári hajnalon kb. ezer éve és meglehet, egyik hajón sincs radar. De legalább hajós :)

mert olyanom van. És mert a hétfői mintha nem lett volna annyira népszerű…

Ez, ami most került a kezembe nem olyan feladvány, mint az eddigiek, mert nem klasszikus és nem is szépirodalom – egy vékony kis könyvecske, valakitől kaptam száz éve. Attól még megtehetem, hogy nem írom oda, hogy ki írta és mi a címe :)

138. oldal alja – 139. oldal teteje (kiemelések a szerzőtől)

A hetvenes évek második fele az új konzervativizmus, az új jobboldal uralmát hozta a filozófiai, társadalomtudományi, politikai gondolkodásban. Ugyanezen évek ifjúsági szubkultúrájában a hippik helyét a punkok foglalták el.

A hatvanas évek, a hetvenes évek persze nem évre pontos időrendi egységek, hanem jelképes fogalmak: megnevezésükkel két ellentétes világnézeti tartalmú évtized között teszünk különbséget. A különbség akkor is nyilvánvaló, ha szembesítjük egymással a hippijelenség és a punkjelenség legfontosabb címszavait.

A punk jelensége nem képzelhető el az új jobboldal intézményesült politikai rendszere nélkül. Reagan elnöksége Amerikában, Mrs. Tatcher miniszterelnöksége Angliában. A szociáldemokrata kormány halmozódó nehézségei, majd (a legutóbbi időben) bukása az NSZK-ban. A fokozódó fegyverkezés, a SALT-II ratifikálásának füstbemenése, az enyhülés korszaka eredményeinek kétségbevonása, egy új hidegháború közvetlen fenyegetése. Az amerikai-szovjet kapcsolatok ma – 1983 tavaszán – olyan mélyponton vesztegelnek, mint a kubai rakétaválság óta sohasem.

Tágítsuk a nézőpontot. A punk évei – a hetvenes évek második felétől máig – az új konzervativizmus ideológiájának évei is. A Sex Pistols, a Stranglers, a Clash együtteseinek szövegei és dalai egyidőben hangzanak fel Milton Friedman közgazdaságtani nézeteivel, Daniel Bell szociológiájával, Glucksmann és Lévy filozófiájával.

Túl nagyvonalúvá tágítottuk a nézőpontot? Mi köti, mi kötheti össze a munkakerülő, csőlakó, majdnem írástudatlan bennszülött punkot vagy akár a főiskolai végzettségű díszpunkot az új konzervativizmus idős akadémikusaival és ifjú egyetemi oktatóival?

Folytathatnám, szerintem nagyon érdekes, főleg ilyen messziről visszanézni erre az időszakra. Nem tudom, hogy mennyire helytálló, amit ír, de érdekes, nagyon. Na, majd ha szóltok, hogy szabad a gazda, elárulom, mi ez.

Visszatérve a hétfői könyvhöz… Csak akkor olvass tovább, ha nem bánod, hogy elárulom a megfejtést :)

Szerintem Boris Vian minden könyve nagyon izgalmas (nem thrilleri értelemben, hanem fantáziailag meg kreativitásilag) és eléggé feszegeti a határokat (ez az amit feszegetni szoktak? vagy a húrokat inkább? nem tudom, olyan furán hangzik). Először a Tajtékos Napokból szerettem volna idézni, de nem találtam sehol, aztán kezembe került a Venyigeszú és a Plankton, amit gyorsan el is olvastam, de végül mégis inkább a Pekingi Őszből választottam ki azt a részt.

118. oldal teteje – csak erős idegzetűeknek :)

- Hány ágyúgolyó kell ahhoz, hogy szétlőjék Lyon városát? – kérdezte a tisztelendő úr a Rézike után belépő régésztől, lélegzetvételt sem engedve neki.
- Tizenegy! – vágta rá Athanagorász.
- Az ördögbe is, az sok. Mondjon hármat.
- Három – mondta Athanagorász.
A tisztelendő úr felkapta a rózsafűzérét, és egymás után háromszor sebesen végighadarta. Aztán leeresztette. Rézike közben letelepedett Atha ágyára, aki döbbenten bámult vendégére.
- Mit keres a sátramban?
- Most érkeztem – magyarázta a tisztelendő. – Szoktak játszani hol a tetű komámasszonyt?
- Remek!  - lelkendezett Rézike, s tapsikolt hozzá. – Játsszunk hol a tetű komámasszonyt!
- Nem lenne szabad magához szólnom – mondta a tisztelendő -, mert maga egy szemérmetlen perszóna, de csuda klassz mellei vannak.
- Kösz – nyugtázta a bókot Rézike. – Tudom.
- Claude Léont keresem – mondta a tisztelendő. – Körülbelül két héttel ezelőtt kellet ideérkeznie. Én vagyok az egyházmegyei remete-szakfelügyelő. Tessék, az igazolványom. Ebben az országban sok a remete, de meglehetősen messze innen. Claude Léonnak viszont itt kell lennie valahol a közelben.
- Nem láttam – mondta Athanagorász.
- Remélem is – válaszolta a tisztelendő úr. – A szabályzat értelmében a remete nem hagyhatja el remetelakát.

Az előző bejegyzésnél már írtam, de akkor most itt is: csináljuk úgy, hogy a megfejtést nem áruljuk el, hogy akik később olvassák, azoknak is jusson szórakozás. És adtam neki nevet, úgyhogy most már akkor tényleg van ez a játék :)

Oké, ezt a könyvet most épp nem olvasom, és csak azért vettem elő, hogy felüssem valahol: 177. oldal felső harmada:

- Igaz, ami igaz – mondtam, azon igyekezve, hogy ne faljam be túlságosan gyorsan, s nyelvem mindkét felével kiélvezhessem e tésztában sült hús melegségét és porhanyósságát -, én is azok közül a gyomrukat szerető népek közül való vagyok, akikről a pástétomárus énekelt, de hallottad mit mondott e fickó, Miroul? Oc nyelvünk miatt a reform gyanúja alá estünk, s ettől máris gyűlöletesnek tetszünk. Kutya teremtette, ő az eretnek, nem én.
– Uram – felelte Miroul, szorgalmasan rágva -, mindig az dönti el, ki az eretnek, kié a többség és a nagyobb erő. Nimes-ben mi, Párizsban a pápisták.
– Aranyat ér minden szavad, Miroul  - mondtam félhangon. – Én doktorrá léptetnélek elő a józan ész triduanes-én. Szólítsd ide az a csinos termetű tejesasszonyt! Szólítsd te ide, a kutyafáját!, az én hangom elment.