Ez az üzenet kifejezetten azoknak szól, akik magyarul olvassák Marisával írt könyvemet. Kiegészítés gyanánt szeretnék elmondani nektek pár dolgot, amit a könyv mellett fontosnak tartok.
Ez a könyvecske nem regény, nem fikció. Minden szava szó szerint értendő. Nincsenek benne metaforák, csak tiszta bölcsesség. Minden életem minden bölcsessége – pedig volt egy pár, elhihetitek. Ebben a könyvben összefoglaltam mindazt, amit fontosnak tartok, ami valóban fontos.
Légzés. Na, ez fontos. A légzés az élet – hát, ezt könyv nélkül is tudjátok, igaz? Nade, a légzésnek van egy másik funkciója is, nem csak a fizikai létezéshez van rá szükség. És itt jön a különbség a sima-normál légzés és a tudatos légzés között. A tudatos légzés a fizikai létezésen túl azért fontos, mert képes összekapcsolni önmagaddal. Ez az összekapcsolódás másképp is létrejöhet, de a légzés a legegyszerűbb módja. Az önmagunkkal való összekapcsolódás azért fontos, mert az egység, mint a neve is mutatja, magába foglalja minden részünket. Amíg nincs minden részünk egy helyen, adding nem vagyunk egységben. Tehát a legfontosabb a légzés. A második: a légzés. A harmadik pedig… igen! a légzés! :)
Minden döntés, minden választás előtt légzés. Mielőtt bármit csinálnál, bármibe belevágnál: légzés. Aztán csak csináld!
Tehát összefoglalva:
légzés → választás → teremtés
És van egy negyedik is – ez az utolsó és a kedvencem: Szórakozz! Mulass! Érezd jól magad! Nem számít mennyi, milyen életed volt eddig és mi lesz ezután. Érezd jól magad, mert az élet ettől szép. Az egésznek ez adja az ízét, az illatát, a színét. Ettől lesz élő! Ettől leszel élő! A többi megy magától, mindaz, amiről azt hiszed, hogy meg kell tenned, messze nem olyan fontos, mint az, hogy közben élvezd az életet!
És ez így van.
…
Augusztus 15-ig 15% kedvezménnyel lehet megrendelni a könyvet a lulu.com-on (katt ide vagy a bannerre). A kedvezmény érvényesítéséhez fizetésnél a BEACHREAD305 kuponkódot kell használni.
Fontos tudnivalók! Fizetésnél használd a BEACHREAD305 kódot és 15% kedvezményt kapsz a Nincsenek problémáid, csak unatkozol! című könyre. Maximum $10 megtakarítás érhető el. Minden vásárló egyszer használhatja a kódot és a kedvezmény nem vonható össze más kupon akciókkal. Ez az nagyszerű ajánlat augusztus 15-én 11:59-kor lezárul, úgyhogy ne késlekedj! Noha nem valószínű, mégis fenntartjuk az ajánlat visszavonásának jogát és természetesen nem él az ajánlat, amennyiben az törvénybe ütközik. (lulu.com)
Elmesélek egy történetet. Facebookos barátaim a végét nagyjából ismerik, de szeretném elmondani az elejét is, mert nagyon is kedvemre való.
Az úgy kezdődött, hogy februárban, Egyiptomban hallottam egy könyvről, amit Marisa Calvi és Kuthumi Lal Singh írt (előbbi közvetítve ez utóbbi szavait) és ami a XVIII. dinasztia egyik fáraójáról, III. Tothmesz életéről szól. Amikor hazajöttem, megnéztem Marisa honlapját és gyorsan megrendeltem a könyvet, mert akkoriban nagy Egyiptom-fan voltam – ja, még most is az vagyok:) Ott láttam, hogy van egy másik könyvük is, az a címe, hogy ‘You Don’t Have Problems, You’re Just Bored!’ és be kell vallanom, ezzel nagyon egyet tudtam érteni. Korábban is hallottam már a könyvről, de akkor valahogy nem ragadta meg a fantáziám a dolog, most viszont, gondoltam, ha már így beleszaladtam, megrendelem egy füst alatt azt is. És lőn. Csengettem és már jött is az email a két e-bookkal és én elkezdtem olvasni – először a rövidebbet.
Imádtam, az első szótól az utolsóig. Tömör volt, velős és minden szava telibe talált. Már olvasás közben úgy éreztem, milyen jó lenne idézni belőle, megmutatni másoknak is. De hallottam már azt a kifejezést, hogy szerzői jog, ezért elhessegettem a gondolatot. Aztán ahogy haladtam az olvasással, azon kaptam magam, hogy folyton a legmegfelelőbb magyar szavakon törtem a fejem, amikkel a legjobban lehetne visszaadni a hangulatot, az érzést, a lényeget, mindent. Akkor arra gondoltam, mégiscsak lefordítom, csak magamnak, a vicc kedvéért, szerelemből, mert jól esik, mert olyan jó ötletnek tűnik. És tényleg. csupa móka-kacagás volt a fordítás, maguktól jöttek a szavak.
Aztán arra gondoltam, Marisa honlapján elérhető jó pár különböző nyelven a könyv, miért ne lehetne ott magyarul is? Amire persze jött a jól ismert belső hang: Jaj, nemá’ annyira nem tudsz te fordítani! Nevetségessé teszed magad! Ezekre kiváló válaszom volt készenlétben: Ugyan már, száz évente 2 magyar látogatója van annak az oldalnak, a kutyát nem érdekli az a fordítás, és ha mégis, akkor se tudják majd, hogy ki követte el. No para. És írtam Marisának, aki imádta az ötletet, úgyhogy többszöri újra ellenőrzés után elküldtem neki a fordítást.
Aztán időnként levelezgettünk és egy szép napon Marisa azt írta, hogy nem igazán tudja, hogy miért, tekintve, hogy még soha nem csinált ilyet, de ezúttal úgy döntött, hogy ezt a könyvet nem csak a honlapjára teszi fel, e-book formájában, hanem elküldi a lulunak is, hogy nyomtatva is meg lehessen rendelni. Aminek nagyon örültem, de mielőtt komolyabban belegondolhattam volna, hogy ez mivel jár, valami elterelte a figyelmem és legközelebb már arra eszméltem, hogy Marisa megint írt, újra meg újra megköszönte a munkámat, elküldte a könyv linkjeit és arra kért, hogy írjam meg a címem, mert küldene egy tisztelet példányt. No, ekkor aztán leszakadt az ég. Önértékelési problémákkal küzdő részem királyul érezte magát, folyton szapult, azt mondta: kérd vissza, nézd át még egyszer (százszor), olvastasd el pár(száz) emberrel, hülyét csinálsz magadból, ez gáz, ciki, égés. Mielőtt igazán drámaivá vált volna a belső monológ, leállítottam magam. Válaszoltam Marisának. Mindent megköszöntem és elmondtam neki, mekkora öröm volt ez az egész. És akkor valami igazán váratlan történt. Megintcsak, mielőtt belegondoltam volna, hogy mit csinálok, feltettem a linket a facebookra. Huh. Az első reakciókkal egyidőben kezdődött előlről a belső számonkérés: basszus, most már bárki elolvashatja, aki ismer. A barátaid. A családod. Mindenki. Bárki. Ez durva. Hülye vagy.
De én nem éreztem magam hülyének. Boldog voltam és úgy tűnt, mindenki velem örül. Tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek, de ez így van jól: kinek ez jön be, kinek az. Tudom, hogy sok mindent lehetne máshogy fordítani. Ez napok, de akár órák alatt is változik, hangulattól függően. Akkor, amikor kiadtam a kezemből a végleges fordítást, úgy volt jó, ahogy volt. És nem bántam meg, egy másodpercig sem. Ellenkezőleg, büszke vagyok rá és szeretem. Ez a furcsa, nagyon magától értetődő, céltalan, ugyanakkor szórakoztató, örömökkel és meglepetésekkel teli folyamat sok mindent tanított meg nekem magamról. Arról, hogy ha elvárások nélkül, spontán, puszta élvezetből csinálok valamit, akkor erőfeszítés nélkül, könnyedén hozom ki magamból a legtöbbet. Akkor bármi megtörténhet és meg is történik. Abban a pillanatban, amikor kiadtam a kezemből a fordítást, elkezdte a saját önálló életét élni és sokkal több lett belőle, mint amiről álmodni mertem vagy akartam volna. Kinyílt, mint egy virág és kiteljesedett.
Kívánom, hogy mindenki, aki elolvassa, ugyanolyan élvezetét lelje benne, mint én.
ha létezne – létezik? – a névtelen twilight² rajongók csoportterápiája, ott mondhatnám: Sziasztok, Merci vagyok, twilight rajongó.
Csak vicceltem :)
Na jó, félreteszem a tréfát és kezdem az elején. Véletlenül beleszaladtam pár kritikába korábban, de nem igazán érdekelt a dolog, a nyáron mindenhonnan ezek a könyvek estek az ölembe, de nem foglalkoztam velük, sose éreztem, hogy erre vágynék. Aztán november végén nem találtam semmi olvasni valót utazás előtt és bedöglött a fülhallgatóm meg minden, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt, mi bajom lehet és legalább megtudom, miért rajong a világ egyik fele, amit a másik fele hevesen fikáz. Látatlanban valamiért – talán a sztereotípiák miatt – inkább a fikázókhoz húztam, szóval nem igazán pozitívan de azért elég nyitottan álltam neki az olvasásnak. És a végén rájöttem, hogy két szék között a földre estem. Az eszemmel tudtam, hogy a könyv (csak az első részről írok most) irodalmi értéke csekély. Próbáltam mentegetni, hogy talán csak a fordítás sikerült gyengére, de amennyire meg tudom ítélni, az eredetinek pont ugyanolyan a stílusa. Szóval röviden ponyvának tudnám bekategorizálni. Az agyam fellázadt, a bennem élő sznob nem állt többé szóba velem, ugyanis képtelen voltam nem észrevenni, hogy valami mégiscsak megfogott. Amikor rekord idő alatt kiolvastam, csak feküdtem kábán és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Na, itt jön a durva vallomásos rész, gyenge gyomrúak ugorjanak, én meg gyorsan essek már túl rajta… Annak ellenére, hogy azokban a napokban nem kicsit voltam elfoglalt, sikerült 3 vagy 4 nap alatt 3x vagy 4x kiolvasnom. Egyre jobban bosszantott a dolog, egyre inkább röhögtem magamon és egyre kíváncsibb voltam.
Hiába olvastam – és ez nem volt ám küzdelem, faltam a betűket – hiába agyaltam, elemeztem és írtam magamnak, nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz. Volt olyan reggel, hogy amikor felébredtem, úgy rémlett, hogy Forksról álmodom. Ez azért durva, bár talán enyhítő körülmény, hogy vámpírok nem szerepeltek homályos emlékfoszlányaimban. Azért ezen is elég jól szórakoztam magamban… Kerestem az esetleges párhuzamokat, vagy bármit, ami ép ésszel elfogadhatóvá tette volna, amit csináltam és éreztem, de hiába. Aztán egyik nap, úgy egy héttel azután, hogy először kezembe vettem a könyvet, reggel valamivel többre emlékeztem az álmomból. Nem a vámpírokkal volt a párhuzam – hallelúja – hanem a képességek, a számunkra fontos, alapvető dolgok rejtegetésével. Álmomban a családom és én próbáltunk eltűnni a tömegben. Régi történet volt, valahol a távoli, ködbe vesző múltban. Amikor ez így feljött, sok minden a helyére került. Mert mindig is szerettem volna, hogy különleges képességeim legyenek és most rájöttem és éreztem, hogy ezen egyrészt már túl vagyok, másrészt tényleg különleges vagyok. Ez jó érzés volt és egyfajta megkönnyebbülést hozott.
Ide kapcsolódik még valami. Volt egy kis közös dolgunk Levenával szombaton és ennek kapcsán beszélgettünk – többek között – könyvekről. És akkor sikerült megfogalmaznom valamit. Arról volt szó, hogy elképesztő a kínálat ezoterikus, spirituális, tanítós meg egyéb frankót megmondó könyvekből és hogy képtelenség megállapítani róluk, hogy igaz-e, amit leírtak bennük. Két dologra jöttem rá: 1. nincs tökéletesen tiszta igazság és nincs tökéletesen homogén hazugság – lásd jin-jang szimbólum és 2. lehet egy könyv bármilyen zagyvaság vagy klisé, ha valami vonz hozzá, akkor fölösleges ellenállni, Ha csak egy mondat, egy gondolat is van benne, ami hasznosnak bizonyul, már megérte elolvasni, akkor is ha az bizonyos nézőpontból hazugság. (Igen, jól látjátok, felfedeztem a ‘panyol viaszt, már megint)
Aztán, immár megnyugodva, szombaton megvettem a maradék magyarul megjelent részeket valamint megnéztem moziban a második részt. Remekül szórakoztam, körülöttem jelentős létszámban 17 év körüli lányok mondtak vicceseket és sóhajtottak hatalmasakat, amikor Edward vagy Jake feltűnt a vásznon. Megkönnyebbülten jöttem ki a moziból: a film elég gyenge, de egynek jó. Másrészt szórakoztató volt 2 órára visszatalálnom 17 éves kori önmagamhoz, amikor hasonló dolgok engem is el tudtak varázsolni. Tudtam és éreztem, hogy miért sóhajtoznak a lányok és tudtam azt is, hogy én miért nem sóhajtozom (vagy sóhajtoztam? ki tudja, lehetséges). És ez így van jól.
Elég tanúlságos történet volt? :)
.
¹ Az angol kifejezés (ejtsd [kʌmɪŋ aʊt]) szó szerint „kijövetel”-t, „előjövés”-t jelent (ti. a rejtőzködésből). Magyarítása kevésbé terjedt el, bár számos verzió felmerült: többek közt az előbújik, előjön, előrukkol, előhozakodik, felvállalja magát, színt vall, bevall, kiáll, bejelent stb. – bár ezek némelyike vonzatot is megkívánhat, amely megadja, mit mond el, ill. honnan jön elő. Főnévként az előbújás, előjövés, önfelvállalás, feltárulkozás és más szinonimák merülhetnek fel. A coming out kifejezés átvitt értelemben (a szexuális irányultságtól és identitástól függetlenül) is használatos másfajta, népszerűtlen vagy kevéssé ismert tulajdonságok bevallására. (forrás)
- Félsz a kalózoktól, Mike? – kuncogott Corky.
- Ááá. A legnagyobb veszélyt azok az idióták jelentik, akik nem tudják kezelni a radart. A legjobban úgy tudjuk elkerülni, hogy egy másik hajó megsarkantyúzzon, ha látnak minket.
Corky lefelé sandított a fényárban úszó hajóra.
- Látnak? Úgy néz ki, mint egy sétahajó szilveszterkor! Látszik, hogy az NBC fizeti a villanyszámládat!
A helkopter lassított, megkerülte a hatalmas, kivilágított hajót, és a pilóta a hátsó fedélzeten található helikopter leszállóhely felé kezdett manőverezni.
Ezt a könyvet most olvastam ki a múlt héten, de az van, hogy utazás közben még jobb, főleg unalmas utazások alkalmával, amikor nem lehet nézni a tájat: pl. repülőn vagy metrón.
A bónusz ez a hajós kép. Hamár. Mondjuk, ez Horvátországban készült, Murter szigetén, egy nyári hajnalon kb. ezer éve és meglehet, egyik hajón sincs radar. De legalább hajós :)
mert olyanom van. És mert a hétfői mintha nem lett volna annyira népszerű…
Ez, ami most került a kezembe nem olyan feladvány, mint az eddigiek, mert nem klasszikus és nem is szépirodalom – egy vékony kis könyvecske, valakitől kaptam száz éve. Attól még megtehetem, hogy nem írom oda, hogy ki írta és mi a címe :)
138. oldal alja – 139. oldal teteje (kiemelések a szerzőtől)
A hetvenes évek második fele az új konzervativizmus, az új jobboldal uralmát hozta a filozófiai, társadalomtudományi, politikai gondolkodásban. Ugyanezen évek ifjúsági szubkultúrájában a hippik helyét a punkok foglalták el.
A hatvanas évek, a hetvenes évek persze nem évre pontos időrendi egységek, hanem jelképes fogalmak: megnevezésükkel két ellentétes világnézeti tartalmú évtized között teszünk különbséget. A különbség akkor is nyilvánvaló, ha szembesítjük egymással a hippijelenség és a punkjelenség legfontosabb címszavait.
- Hány ágyúgolyó kell ahhoz, hogy szétlőjék Lyon városát? – kérdezte a tisztelendő úr a Rézike után belépő régésztől, lélegzetvételt sem engedve neki.
- Tizenegy! – vágta rá Athanagorász.
- Az ördögbe is, az sok. Mondjon hármat.
- Három – mondta Athanagorász.
A tisztelendő úr felkapta a rózsafűzérét, és egymás után háromszor sebesen végighadarta. Aztán leeresztette. Rézike közben letelepedett Atha ágyára, aki döbbenten bámult vendégére.
- Mit keres a sátramban?
- Most érkeztem – magyarázta a tisztelendő. – Szoktak játszani hol a tetű komámasszonyt?
- Remek! - lelkendezett Rézike, s tapsikolt hozzá. – Játsszunk hol a tetű komámasszonyt!
- Nem lenne szabad magához szólnom – mondta a tisztelendő -, mert maga egy szemérmetlen perszóna, de csuda klassz mellei vannak.
- Kösz – nyugtázta a bókot Rézike. – Tudom.
- Claude Léont keresem – mondta a tisztelendő. – Körülbelül két héttel ezelőtt kellet ideérkeznie. Én vagyok az egyházmegyei remete-szakfelügyelő. Tessék, az igazolványom. Ebben az országban sok a remete, de meglehetősen messze innen. Claude Léonnak viszont itt kell lennie valahol a közelben.
- Nem láttam – mondta Athanagorász.
- Remélem is – válaszolta a tisztelendő úr. – A szabályzat értelmében a remete nem hagyhatja el remetelakát.
Az előző bejegyzésnél már írtam, de akkor most itt is: csináljuk úgy, hogy a megfejtést nem áruljuk el, hogy akik később olvassák, azoknak is jusson szórakozás. És adtam neki nevet, úgyhogy most már akkor tényleg van ez a játék :)
Oké, ezt a könyvet most épp nem olvasom, és csak azért vettem elő, hogy felüssem valahol: 177. oldal felső harmada:
- Igaz, ami igaz – mondtam, azon igyekezve, hogy ne faljam be túlságosan gyorsan, s nyelvem mindkét felével kiélvezhessem e tésztában sült hús melegségét és porhanyósságát -, én is azok közül a gyomrukat szerető népek közül való vagyok, akikről a pástétomárus énekelt, de hallottad mit mondott e fickó, Miroul? Oc nyelvünk miatt a reform gyanúja alá estünk, s ettől máris gyűlöletesnek tetszünk. Kutya teremtette, ő az eretnek, nem én.
- Uram – felelte Miroul, szorgalmasan rágva -, mindig az dönti el, ki az eretnek, kié a többség és a nagyobb erő. Nimes-ben mi, Párizsban a pápisták.
- Aranyat ér minden szavad, Miroul - mondtam félhangon. – Én doktorrá léptetnélek elő a józan ész triduanes-én. Szólítsd ide az a csinos termetű tejesasszonyt! Szólítsd te ide, a kutyafáját!, az én hangom elment.
Oké, a játékszabályokat eltöröltem. Az általam választott oldal általam választott, egymást követő mondatait idézem. Ez a könyv is akkor került elő, amikor előre hoztam a dobozokat az ajándékozás miatt, de gondoltam, elolvasom mégegyszer, mielőtt elpasszolom. Ez a részlet kellemes emlékeket idéz, ezért külön szeretem. A 176. oldal tetejéről:
(…) Olcsó helyek szóltak bele, ahol faszénen pirult a húspogácsa, és a kávét öt centért mérték. És – jaj – a kínai negyed serpenyőben pörkölődő csirkekásája verseng az Északi Part spagetti-önteteivel, a Halász-móló¹ puha rákjaival – de íme, Fillmore nyárson forduló bordái törnek előre! A derékhadat a Piac utca² szemet guvasztóan paprikás babja teszi, az embarcaderói éjszakai részeges utcáinak burgonyapirítói, a párolt kagylók, az öblön túlról, Sausalito felől – San Francisco-i vágyálmaim sereghajtói. S ködbe burkolva mindez, nyálcsordítóan harapós ködpárában, a lanyha éjszaka neonvillogásában szépségek magas sarkú cipőik csattogásában, a kínai kirakatában fehér galambok repkedése közepett…
Magdalenanál találtam ezt a játékot, gondoltam, én is játszok ilyet. Mármint olyat, hogy előkapom a könyvet, amit most olvasok és felütöm a 161. oldalon és bemásolom ide az 5. mondatot. Aztán, gondoltam, majd azt játszuk, hogy ti kitaláljátok, hogy mit olvasok. Ez volt a tervem. Már előre kuncogtam magamban, mert én tudom, mit olvasok és azt gyanítottam, hogy, egész hamar meglesz a megoldás, mert a könyvem írójának olyan jellegzetes a stílusa és a szereplőkről könnyen beazonosíthatóak a könyvei. Ráadásul így sokkal viccesebb megosztani, mintha csak bemásolnám a borító fotóját és azt írnám mellé: “Most ezt olvasom, tök jó.”
De annyira nem volt egyszerű a dolog, mert már a legelején úgy tűnt, hogy fel kell adnom, ugyanis nem volt ott a könyvem, ahol hagytam. Oké, gondoltam, talán magammal vittem a vécére – de nem. Vagy a konyhába…? Nem. Akkor… felforgattam a lakást, minden helységet, ahol jártam ma, de nem találtam sehol. Még jó, hogy a nagylányom ahol tud segít és mikor látta, hogy kezdem feladni, előhozta a könyvet, mondván, véletlenül látta, amint Miksi elszalad vele a használaton kívüli hátsó szoba irányába…
No, meglett hát a könyv, úgyhogy. Kinyitom, nézem a 161. oldalt. Nohát, ez így nem lesz jó. A könyvben, amit olvasok az író több könyve van egybekötve és a könyv 161. oldala a második történet első fejezetének a vége. És szerintem nem is igazán jellemző. Először azt gondoltam, csalok és megnézem a következő történet 161. oldalát, vagy az azutánit, de úgy tűnik egyik történet sincs 161 oldalas :)
akivel nem állapodtunk még meg, hogy milyen úton-módon juttassam el a könyveket, az dobjon egy mélt, hogy ha megyek a postára, akkor mindenkit egyszerre lerendezhessek, aki ezt választja
Azt hittem, nincsenek elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy a könyvek kihez kerülnek, a lényeg, hogy menjenek. Mégis, az történt, hogy nem esett jól a gondolat, hogy olyannak adjam a könyveket, aki most vetődött erre először, nem látta – és talán nem is akarja látni a fotókat és magasról szarik rá, hogy mit írogatok ide, stb.
Aztán lehiggadtam és arra gondoltam, milyen kicsinyes, szűklátókörű hozzáállás is ez a részemről, hiszen attól, hogy nem ismerjük egymást, még megismerkedhetünk. Attól, hogy nem érdeklik a képeim, még lehet rendes ember – hát, azért ez nem biztos :) Szóval, emlékeztetnem kellett magam arra, hogy véletlenek nincsenek. Attól, hogy valaki idegen, még abszolut jó helyen lehetnek nála a könyveim.
Aztán arra is gondoltam, hogy ha valamit nagyon szeretnék egy bizonyos embernek adni, akkor legjobb, ha megkérdezem, hogy szeretné-e. Meg arra is, hogy szólok azoknak, akikkel “ismerjük egymást”, hogy írják meg, ha van olyan könyv, amire már régóta vágynak, hátha a rengeteg dobozban, ami még hátravan, megtalálom.
Nem mondom, hogy elmúlt az a furcsa érzés, de remélem el fog, mert továbbra sem szeretnék semmi jónak az elrontója lenni – se idegennel, se ismerőssel kapcsolatban.
