Amikor először döntöttem úgy, hogy kenyeret fogok sütni, senki nem szólt, hogy csak módjával, mert ez bizony addiktív. Én legalábbis rászoktam, bár az is igaz, hogy egy másodpercig sem bántam meg. Az a heti néhány kenyér olyan örömet okoz, amiről nem szívesen mondanék le. Mostanában elsősorban Limara receptjeivel játszom, mert a szakácsok könyvében lévő kenyeret meguntuk és a gyerekeim következetesen visszautasítják a vegyes lisztes megoldásokat, úgyhogy csak fehér kenyér játszik. Ez a mostani épp az imént lett kész. Limara mindennapi kenyere, aszkorbinsav és burgonyapehely nélkül, viszont öregtésztával. A játék csak annyi benne, hogy mivel nincs kacsasütő jénaim (és nem is tervezem beszerezni), kerestem a legmegfelelőbb edényt, amiben reprodukálhatom azt a ropogós héjú fehér kenyér klasszikot, amit nála láttam. Ma végre megtaláltam az igazit. És íme a végeredmény. Ropogós, lyukacsos, mindenhol tökéletesen átsült kenyér. Nekem úgy működik a legjobban, ha ebben a magas edényben sütöm, de fedő nélkül és a sütő aljára teszek egy tepsiben vizet, hogy a páratartalom meglegyen. Még gondolkodom a római tálon is, előzőleg jól beáztatva talán abban lehetne szép nagy kenyeret sütni. Csodás egybeesés, hogy anyukám prezentálta hozzá a körözöttett, mert így lett kerek. Azért a végén paprika is került rá, de az már tényleg a hab a tortán. Vacsorára.
(Régen mindig Omi csinálta a körözöttet. Szerintem az utóbbi két évben nem is csináltam, pedig imádom. De így vagyok a húslevessel is, az is a ő reszortja volt. Most nézem, milyen slendrián voltam ezzel a recepttel, de most már így marad.)
