PRANTÉ » halál, születés, stb

Út a vadonba (2007)

Merci — Wed, 06 Jul 2011 15:03:24 +0000

Megnéztem ezt a filmet (Into the Wild).

…

Nagy bajban vagyok. Oda, ahonnan jöttem, nincs visszaút. Ha egyszer tudsz valamit, ha egyszer tapasztaltál valamit, nem tehetsz úgy, mintha nem történt volna meg. Nem léphetsz vissza egy korábbi állapotba, ahol még nem tudtad. A bibi csak az, hogy továbblépni sem tudok. Jobban mondva nem merek. Azt hazudom magamnak, hogy fogalmam sincs, merre tovább, pedig… Csakhogy. Vannak tényezők és fennforgások. Kifogások. (Milyen szánalmas.) Itt ragadtam. Átléptem egy határt, de még nem a túloldalon vagyok, hanem a senki földjén. Már nem a vasfüggöny mögött, de még nem is teljesen szabadon.

Megnéztem ezt a filmet. Végig bőgtem. Nem csak olyan csendesen könnyezve, hanem csúnyán, hangosan zokogva, siratva valamit, ami soha nem volt az enyém, amire pedig mindig vágytam. Még most is bőgök, nem tudom abbahagyni. Csapdába estem. Ha maradtam volna, ahol voltam… ha maradnék, ahol vagyok… Persze nem maradhattam, mennem kellett és még nincs vége, tovább kell mennem. Talán azt siratom, ami most vagyok, mert tudom, hogy ez is el fog múlni. Nem mintha bánnám, de mégis: valami megint meghalni készül bennem és bármi legyen is az, most rendesen meggyászolom.

Tegnap

Merci — Fri, 30 Oct 2009 16:14:27 +0000

Nem is tudom, hogy kezdjem.

A történet eleje az unalomig szokványos: kóbor kutya kerülgeti a házat → kiskutya leüvölti a fejét → Blanka viszont össze akar barátkozni vele → erre én meg leüvöltöm a kiskutya fejét, majd enni-inni adok a kóbornak. Aki agár. A lábán és a farkán kis sebek vannak és csontsovány. Szegényke. Folyton be akar jönni a házba, alig bírom kitoloncolni. Közben érzem, hogy reszket, úgyhogy megmasszírozom egy kicsit.

Nagyon ugatja a macskát, de hát ezt minden kutyánk csinálja-csinálta, úgyhogy nem foglalkozunk vele különösebben. Miksit lefektettem aludni, Blanki kinnmaradt játszani a kutyákkal én meg folytatom a főzést. Egyszercsak hallom, hogy Blanki, üvölt kinn, rohanok oda hozzá – remélem nem harapta meg a kutya… Nem, szerencsére semmi baja. Zokogva mondja, hogy a kutya elkapta a kiscicát és elvitte valahová hátra. Rohanok oda, hátulról kiabálja utánam, hogy merre menjek. Rohanás közben őt vígasztalom, hogy minden rendben lesz és lekapom a papucsom, hogy gyorsabban tudjak futni. Aztán meglátom a kutyát. Basszus, elkapta a kismacskát és most a torkát szorongatja a szájában. Minden véres és mindenki sír. Tehetetlen dühömben a kutyát kezdem ütlegelni a papucsommal, közben könyörgök Blankinak, hogy ne jöjjön oda. A kutya elszalad magától (azaz tőlem). Hogy teljes legyen a káosz, Miksi is itt sirdogál, mert felébredt a zajra és nem talált senkit a házban, úgyhogy kijött a kertbe úgy ahogy volt, mezítláb. Felveszem a cicát az ölembe, még piheg, de szemmel láthatóan a végét járja. Megengedem Blankinak, hogy simogassa a haldoklót az ölemben, közben azt mondogatja sírva, hogy milyen nagyon szereti, meg más ilyeneket. Én mindenkitől többször is bocsánatot kérek, mintha… A kutyát – Blanki kérésére és saját elkeseredésemtől vezérelve – megpróbálom végleg elkergetni, a cicát eltemetjük, mi meg bejövünk a házba regenerálódni. Ki vagyunk bukva. Blanki teljesen sokkos a történtektől. Még a kiskutya is sír.

Pár órával később, amikor már többé-kevésbé lehiggadtunk, az agár visszajön és mi teljes egyetértésben újra elkergetjük. Túl hamar jött vissza…

Ugyanis miközben a vacsorát főzöm, Blanki odajön csevegni. Azt mondja, beszélt az agárral, aki most nagyon szomorú, mert szeretett volna velünk lakni. Szomorú a cica miatt, de ez a kutya a barátja szeretne lenni, ezért arra kér, hogy ha visszajön, fogadjuk be. Több kérdést is felvetettem: (1) az agár benti kutya, de sajna én nem szeretem a kutyaszagot a lakásban + egyébként is, köszönöm, de benti kutya nekem nem kell – viszont kint sem lakhat, mert sovány, fázós agár. Akkor hogy? (2) Mi lesz a másik macskával, a naggyal, aki Vadász – őt hogy védjük meg az agártól? (3) Ki fogja naponta háromszor megfuttatni a hét hét napján? Ki fogja kiengedni pisilni éjszaka, ha úgy alakul? Ki fog rá vigyázni, amikor nem leszünk itthon? Mi lesz vele, ha elköltözünk? Blankinak mindenre van válasza. Naná.

Bennem pedig komoly harcok folynak. Egyrészt lenyűgöz a lány, ahogy túlteszi magát a macska halálán és azonnal továbblép. Fikarcnyi lelkiismeret furdalása sincs, minden nagyon magától értetődő. Szomorú a cica miatt és elég sokat foglalkozik a dologgal, de nem ragad le a fájdalomnál. Tegnap délután azt mondta, kicsit bemegy egyedül a gyerekszobába és imádkozik a cicáért – “ugye így kell mondani?” – hát mit lehet erre felelni? “Ha úgy érzed, csináld azt.” És elment. Most idejött hozzám, azt mondja, kimegy elbúcsúzni a cicától és játszik egy kicsit a kutyával. Ilyesmik. Másrészt pontosan tudom, hogy mi a helyzet a halállal, mégis az első, zsigeri reakcióm a düh volt, noha az agár részéről teljesen természetes reakció, hogy vadászik, és különben is. Végig azon kattogott az agyam, hogy mi mindent tehettem volna, hogy ezt elkerüljük. Pedig tudom, hogy véletlenek nincsenek. A cica meg a kutya leckét adott nekünk + nekem Blanki is. Hálásnak kéne lennem érte és követnem a példájukat, ahogy minden pillanatban száz százalékig megélik és felvállalják saját magukat és az érzelmeiket.

De attól még nyomasztó az egész, tegnap lefekvés előtt folyton a cica kis fejét láttam magam előtt, ahogy némán nyitogattja a száját és a szemében nincs fájdalom vagy félelem, csak elfogadás és megengedés. Hm.

Ez volt tegnap. És nekem még mindig nincs kedvem a kutya örökbefogadásáról tárgyalni Blankival. Abban maradtunk végül, hogy majd akkor beszéljük meg, ha visszajön. Addig is reménykedem, hogy erre nem kerül sor. Basszus.

das Ringelspiel

Merci — Wed, 30 Sep 2009 06:58:10 +0000

Az úgy kezdődött, hogy 2001 nyarán rájöttem, hogy gyerekünk lesz. Nem tudtam, hogy lesz, nem tudtam, ki mit fog szólni, de nem is érdekelt. Flóra jött-látott-győzött. Minden az átlagos forgatókönyv szerint zajlott: semmit nem tudtam a folyamatról, ami tudtomon kívül lezajlott (kivéve a biológiát). Szinte ott se voltam. Ahogy az anyukák és az apukák nagy része sem. Általában először anya fedezi fel és ő mondja meg apának – hát mi is így voltunk ezzel. A bébi érdekeit elég kevéssé vettük figyelembe, mivel a kapcsolatunkról akkoriban szinte semmit nem tudtunk, bár valamit halványan éreztünk, de az se tudatosult igazán.

Tehát a biológián kívül csak valami homályos elképzelésem volt az egészről, mely szerint a lelkek valahol vannak (pl. láblógázva csücsülnek a felhőkön) és ha úgy döntenek, hogy itt az idő, választanak maguknak egy apukát meg egy anyukát és a megfelelő pillanatban elfoglalják a megtermékenyített petesejtet.

Aztán olvastam én mindenfélét, amiből semmire sem emlékszem már, de amik se egymással, se önmagukkal, se semmivel nem voltak harmóniában. Mintha egy kis puzzle darabkái lettek volna, amik egy olyan kirakóst alkottak, amiben egyik darab se passzolt a többihez, és egyiknek se volt semmi köze a nagy képhez. Ezért aztán ilyesmivel nem is foglalkoztam egyáltalán.

Mikor kiderült, hogy babánk lesz, összeköltöztünk és elkezdtünk készülni a fogadására, de ez kizárólag külsőségekben, biológiában meg némi érzelmi odafigyelésben nyilvánult meg: babaszoba, hasnövesztés és sok érzelmi hullámzás. Örültünk és féltünk egyszerre. Fogalmunk se volt, hogy mi lesz, hogy lesz, de azért nagyon bíztunk abban, hogy a mi kicsikénk jól döntött, amikor minket választott.

Aztán, noha tudtuk, hogy legalább három gyereket szeretnénk, eszünkbe se jutott tudatosan megtervezni a következő baba fogantatását meg az azt követő időszakot. Azt gondoltuk, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy nyitottak vagyunk és ha valaki jönni szeretne hozzánk, akkor befogadjuk és mindent megteszünk, hogy elégedett legyen a döntésével.

Ahogy Flóra, Blanki is kórházban született (a ház akkoriban még nem volt összkomfortos) és noha Miksi itthon született, és a születése csodás élmény volt mindannyiunk számára, a fogantatás és a várandósság vele is nagyjából ugyanolyan volt, mint annak idején a lányokkal. És nem is gondoltuk, hogy másmilyennek kéne lennie vagy hogy lehetne jelentősen más.

Aztán idén januárban elmentem a Dreamwalker Death Transitions nevű háromnapos workshopra, ahol átkísértem Tomit, aztán jóval később, augusztusban Flórát is. Ekkor már pontosan tudtam, hogy mi történik a halál után, ami nagyon megnyugtató volt. Korábban sem féltem a haláltól, de nem tudtam, hogy valójában mitől nem félek. Most már tudom. Tudom, hogy a halálom lehet az én tudatos választásom eredménye, anélkül, hogy meg kéne várnom a teljes fizikai leépülést. Nem kell attól félnem, hogy egy szép napon, hirtelen és véletlenszerűen történik valami és én egyik pillanatról a másikra a túloldalon találom magam, ahogy Tomi és Flóra. Hozzáteszem, a dolog váratlansága ellenére az átkelésük nagyon simán, fájdalommentesen és megrázkódtatások nélkül történt meg.

Szóval a halál kérdése a helyére került, tudtam, hogy jó helyen vannak és minden rendben, ugyanakkor nyitva maradt a folytatás kérdése. Mi lesz velük ha majd úgy döntenek, hogy visszajönnek megint? Hogy lesz az? Mikor lesz? Mitől függ? Mi történik a köztes időben? És vajon fogok-e majd tudni róla? Felismerem-e őket, ha összefutunk? Olyan kérdések voltak ezek, amik nem hagytak nyugodni. Meg akartam ismerni az egész ciklust, az egész folyamatot, a körforgás minden lehetséges állomását.

Ezért aztán beiratkoztam és elmentem a Dreamwalker Birth Transitions School nevű iskolába, ahol a fenti kérdések legfontosabbjaira választ kaptam. Olyan választ, hogy a maradék kérdések már nem is izgatnak. Ezeket a válaszokat emésztem most. A kirakós darabjai maguktól ugrálnak a helyükre, minden pontosan passzol és a kirajzolódó kép igazán lenyűgöző. Soha semmitől nem éreztem még ilyen őszintén és mélyről, hogy a dolgok rendben vannak, hogy az élet szép és hogy ez a világ a létező világok legjobbika.

egy történet utolsó fejezete

Merci — Tue, 18 Aug 2009 19:45:38 +0000

Júliius közepe táján vagy valamikor a vége felé? Nem is tudom… Szólt, hogy átkísérhetném valamikor, mert eljött az ideje. Mostanra tökéletesen levetkőzte minden olyan tulajdonságát, amiket ismertem. Az érzés ugyanolyan volt, leszámítva, hogy immár teljesen független, érett és bölcs. Furcsa érzés, hogy ennyire levált rólam. Gondolom az ilyesmi a kamaszkor végéig fokozatosan történik meg és mindenkinek van ideje megtenni a szükséges lépéseket és ezeken a lépcsőket én kettesével vettem, teljesen tudattalanul és, mint később kiderült nem is igazán hatékonyan. Bár talán ezt nem is lehet igazán hatékonyan csinálni. Vagy a hatékonyság nem a megfelelő szó? Mindegy, talán érthető így is. Szóval a kapcsolatunk elvesztette mindazokat a jellemzőit, amik olyan specifikusak voltak: anya-lánya, felnőtt-gyermek. Eltűntek az elvárások és a külsőségek, maradt valami időtlen – mondhatnám, hogy szeretet, de ez a megnyugtató, kellemesen meleg, simogató és lágy érzés sokkal több és valahogy más, mint az, amit korábban szeretetnek hívtam.

Szóval, ma délután átkísértem Flórát. Kicsit türelmetlen voltam, azt hiszem, de Flóra is eléggé sietett. Lehet, hogy inkább ő volt türelmetlen? Ebben a szituációban ezt nem könnyű megállapítani. Mégis, talán ő volt a türelmetlenebb. A sétánk nyugodtan és gyorsan véget ért. Párszor megálltunk, de – az én időérzékelésem szerint – mindig csak pár másodpercre ment el, aztán visszajött. A Virágok Hídjánál nagyon megható és sírós meg boldogságos volt, de nagyon nehezen tudtam eljönni – nem magam miatt, hanem azt hiszem őt nem tudtam még most sem olyan könnyedén elengedni. Ő megölelt búcsúzóul, aztán könnyedén átsétált. Még visszaintett, aztán eltűnt én meg visszajöttem. Azóta lélekzem, kisebb-nagyobb szünetekkel, de szinte egész délután, hogy biztosan mindent elengedjek, amit még fogva tartok belőle magamban valami titkos helyen :) Most már jól vagyok, igaz, Blankit ma délután többször isFlórának hívtam. Nem sértődött meg, hanem azt mondta, ha akarom, ezentúl hívhatom Flórának. Fura.

Megj.: noha a következő napokban és hetekben egyáltalán nem fordult elő részemről ehhez hasonló név tévesztés, Blanki gyakran – naponta – felveti, hogy inkább Flórának hívjam őt. Tényleg nagyon fura érzésem van, ha megteszem. Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy szerinte ez azt mutatja, hogy Blanki is érzi, hogy Floresz már nincs itt, ezért akár őt is lehet Flórának hívni, nincs már jelentősége. Abban biztos igaza van, hogy valahol mélyen, az ézések szintjén Blanka is tisztában van azzal, ami történt. Felköltözött Flóra ágyába, az emeletes ágy felső szintjére és azóta többé-kevésbé ott alszik. Megint lezárult egy fejezet és talán ez volt a történet vége és most egy új történet kezdődik.

2009 július 21 Denver – Salt Lake City

Merci — Tue, 21 Jul 2009 02:04:29 +0000

04:00 A tegnapi busz lerobbant kb 2 órával azután, hogy Denverből elindultunk. Meg kellett várni az új buszt, azzal mentünk tovább. Kb 6 óra késéssel. Persze lekéstük a csatlakozást mivel csak most értünk Salt Lake Citybe és majd 08:30-kor indul a következő busz San Franciscoba. Hát, volt időm csevegni. Beszélgettem a gyerekekkel, hogy mit szeretnének, hogy vannak, hogyan tovább. Semmi meglepőt nem kértek: több odafigyelést, több támogatást, több megértést. Én is ezt kértem tőlük. Aztán beszéltem Omival is, ami eléggé meglepett, mert azt tanultam, hogy akik átkeltek a virágok hídján, azok pár évig ott maradnak és olyankor nem könnyű kapcsolatot teremteni velük. Ehhez képest ő szólított meg engem és azt mondta, hogy az események annyira felgyorsultak, hogy az utóbbi időben minden megváltozott és most neki is sürgető lett visszajönni. Azt mondta, hogy még nem választotta ki a családot, de hamarosan az is meg lesz. Sok mindent mondott, amik most nem jutnak eszembe…

Szombat óta szinte minden szabad percemben Jonette könyvét olvasom. Szeretném idézni a 208. oldalról. White Eagle a hitről:

Amikor a fiatal sas először elhagyja a fészket, hisz abban, hogy a levegő felemeli őt, képes megtartani és eljuttatni oda, ahová mennie kell. Nincs oka hinni abban, hogy a levegő képes erre, az ösztöneire hagyatkozik. Eddigi életét úgy élte, hogy a lábain állt a fészekben, a sziklákon. A sasnak nincs oka hinni, hogy biztonságos ugrania. És mégis, kilépett a semmibe, a levegőbe, a napfényre, ahol megtalálta a szabadságot és az erőt, és szépséget, amit addig nem ismert.

Ott vagy most. A napfény láthatatlanul ugrásra késztet. Nincs okod megőrizni a hited, hogy ahelyett, hogy összetörnéd magad, az ég szabadságát kapod. Megvannak az eszközeid. Vannak szárnyaid. Rendelkezésedre áll a gyengéd szél. Mi másra vársz még? Arra vársz, hogy ott öregedj meg a szélén és azt hiszed ez minden, amit az élet számodra tartogat? Mi itt a Fény Templomában támogatunk téged és csak azt tudjuk, amit te is tudsz. Hogy a hitnek ebben az aktusában születik minden erő. És nem születik meg mielőtt lépnél. Nem elérhető mielőtt lépnél. Ezért arra kérünk, hogy bontsd ki ezüst szárnyaid, engedd, hogy a szíved vezessen és ugorj az égbe. És akkor az ég elkap és elrepít ismeretlen univerzumokba.

08:40 Úgy volt, hogy 08:30 kor indulok tovább, sőt elvileg ugye éjfélkor indultam volna és akkor délután kettőre értem volna San Franciscoba. Ha reggel 08:30-kor elmentem volna, akkor is odaérek este 10-re. Viszont az derült ki, hogy csak 11-kor indulok, ami azt jelenti, hogy hajnali egy előtt nem leszek ott. Kiváncsi vagyok, mi alakul ki, jó lesz, ha az univerzum erői összekapják magukat, mert jó lenne ha nem kéne pánikba esnem. Hihi.

július 12 03:30 Pittsburgh

Merci — Sun, 12 Jul 2009 01:35:44 +0000

Hajnali három után értünk Pittsburgh-be, és most egy váróteremben ülök. Amit elmesélek korábban történt, az éjszaka közepén. A kislány a mamájával és a testvérével utazott. Mellettem nem ült senki és az előttem ülő pasi mellett sem. Az anya elhelyezte a fiát a másik oldalon egy idősebb hölgy, a lányát pedig az előttem ülő férfi mellett, ő maga pedig leült mellém. Elég hamar kiderült, hogy ez így nem fog menni. A kislány kiakadt attól, hogy egy idegen mellett kell ülnie. Nem szólt semmit, de halkan nyöszörgött és megállás nélkül hintáztatta a felsőtestét. Azt gondoltam, talán Down szindrómás. 7-8 éves lehetett, meg is jegyeztem, amikor sorban álltak felszállás előtt, hogy olyasmi korú és alkatú, mint Floresz. Ugyanebben a pillanatban megérzetem, hogy ő is ott van. Nem velem. Velük.
Na, szóval ez az ülésrend sehogy se volt jó, ezt mindenki érezte. Végül az előttem ülő pasi felajánlotta, hogy átül mellém, hogy az anya a gyerekei közelében lehessen. Helyet cseréltek, így a kislány került az előttem lévő ülésre, az ablak mellé. Az egyik pihenő után, mikor mindenki elpilledt és a busz elcsendesedett, úgy éreztem, hogy valami dolgom van a kislánnyal és megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem emlékszem, mi történt, csak arra, hogy végül inkább Floreszt kérdezgettem. Aztán elaludtam meg újra felébredtem és még mindig sötét éjszaka volt. A kislány az ülés támlája és az üveg között tapogatózva hátranyúlt egy párszor. Gondoltam, hogy milyen jó lenne megérinteni, de aztán eszembe jutott, hogy talán a DS-es gyerekek nem szeretik a testkontaktust, főleg idegenekkel nem, úgyhogy óvatosan elhúztam a kezem. Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de amikor pár perc különbséggel még kétszer nyúlt hátra, odatettem a kezem, hogy a következő mozdulatnál megérinthessen. Erősen hiszek az érintés erejében, abban, hogy fontos dolgok történ(het)nek egy egyszerű érintés kapcsán is, ezért elhesegettem az aggályaimat. Lesz ami lesz. Néztem vékonyka csuklóját a kis karkötővel, körmeit a félig lekopott körömlakkal és csendesen pityeregtem: Flóra keze is épp ilyen volt… (még most is sírok, ha eszembe jut ez az egész). Ő pedig hátranyúlt, megérintette a kezem – mintha egy kismadár rebbenő szárnya ért volna hozzám – aztán visszahúzta és többé nem csinálta. Én pedig megnyugodtam és elaludtam.
.
Azt nem tudom, hogy én mit adtam neki, hogy adtam-e valamit egyáltalán, de azt tudom, hogy ő megajándékozott engem egy érintéssel, amiről azt hittem, hogy már soha többé nem lesz részem benne. Akkor megnyugtatóan hatott rám, de most, hogy ezt írom egy váróteremben, csak ráz a zokogás. Egy kövér fekete nagymama ül mellettem. Nem csinál úgy, mintha nem venné észre, halkan dúdol, simogatja a hátam és azt mondja: Jól van, kedves? Minden rendben? Ha akar, beszéljen róla, itt vagyok, meghallgatom… De hiába szeretném, nem megy…

…

Azután, hogy ez történt, volt időm sokszor körbejárni az egészet és jó alaposan megvizsgálni a részleteket, sőt Flórával is konzultáltam az egészről. Mindig ugyanaz lett a végeredmény: ha egyszer nem tudom megkülönböztetni a képzelet játékát a “valóságtól”, akkor teljesen mindegy, hogy ami történt, melyik kategóriába sorolható. A következmények – a történet jellegéből adódóan elsősorban lelkiek - szempontjából és a hatásukat tekintve, nincs különbség.

végső búcsú?

Merci — Sat, 27 Jun 2009 06:45:57 +0000

ez, így tetszik nekem

szerintem neki is…

a gyerekekről…

Merci — Wed, 03 Jun 2009 18:20:26 +0000

Gabi kérdezte, de privátilag mások is érdeklődtek, hogy a gyerekek hogy élték meg a hamvak szétszórását, úgyhogy leírom. Az én személyes véleményem az, hogy mivel mindenkinek volt ideje feldolgozni a történteket és megélni a változásokat, sokkal kevésbé szólt ez az egész tragédiáról, értetlenségről vagy dühről – ezek mostanra már leülepedtek bennünk. Egyszerű búcsúzás volt, semmi olyan nem történt, ami gondot okozhatott volna nekik.

Azt vettem észre, hogy ők főleg az erős érzelmekre és a megszokottól eltérő hangnemre reagálnak. Nem szeretik például a hangos beszédet, még akkor sem, ha nem veszekedés miatt beszélünk hangosabban, hanem például jókedvünkben, vagy mert méltatlankodunk valami miatt. Másrészt pedig akkor is leveszik az érzelmeimet (valószínűleg másokét is, de arról én nem nyilatkozom), ha nem látszik rajtam, hogy valami bajom van. Pontosan tudják, hogy mikor vagyok szomorú vagy dühös és ezt ki is mutatják.

És Blanki tudja, hogy milyen külsőségekkel jár egy hagyományos temetés (ahogy ő mondja: fekete ruhák, mindenki sír, földbe teszik a koporsót), de itt ilyesmikről szó se volt. Amikor bedobtuk a virágokat, szóltunk Blankinak, hogy ha ő is szeretne dobni Floresznek és apának búcsúzóul virágot, akkor most megteheti, de nem akart. Szerintem egy családi összejövetelnek tűnt számára, amiben talán a jelenlévők nagy száma lehetett furcsa számára.

utoljára a hamvakról

Merci — Sun, 31 May 2009 18:32:52 +0000

Ha anyósom nem szervezi meg, akkor tegnap nem jöttünk volna össze családilag és ki tudja mikor került volna sor a hamvak szétszórására. De mivel kézbe vette és megszervezte, mindenki ott lehetett, hogy a maga módján lezárja magában, legalábbis ami a fizikai oldalt illeti. Azt hiszem soha nem titkoltam, hogy nincs kedvem¹ az egészhez és tegnap a szakadó eső és a rosszkedvű Miksi egyáltalán nem javított a hangulatomon. Aztán láttam, hogy – a negatív hozzáállásom ellenére – minden a lehető legjobban alakul. Amikor elindultunk még úgy volt, hogy oda megyünk, ahol tavaly augusztus nyolcadikán voltunk Kisoroszi fölött a Duna parton. Aztán, mivel nagyon esett az eső és emlékeim szerint jó negyedórás sétával lehet csak megközelíteni azt a helyet, menet közben alakítottunk a terven. Végül egész könnyedén sikerült egy olyan helyet találnunk ami megfelelőnek bizonyult. Anyósomék vettek egy kis fűzfát, amit – miután megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet a parton – együtt elültettünk. A nagynéném mondott pár szót és az anyósommal beszórták a vízbe a hamvakat. Mindenki bedobott egy szál virágot a vízbe, beszélgettünk meg fotóztunk egy kicsit, aztán mindenki hazament. Szép volt, jó volt, egyszerű volt. Nem tudom tegnap megköszöntem-e vagy sikerült-e más módon éreztetnem a hálámat mindenkivel, aki ott volt, mindenesetre most akkor ez az.

¹ez nem a legmegfelelőbb kifejezés arra, amim nem volt…

a part Horánynál

Merci — Sun, 31 May 2009 16:21:02 +0000