Nem is tudom, hogy kezdjem.
A történet eleje az unalomig szokványos: kóbor kutya kerülgeti a házat → kiskutya leüvölti a fejét → Blanka viszont össze akar barátkozni vele → erre én meg leüvöltöm a kiskutya fejét, majd enni-inni adok a kóbornak. Aki agár. A lábán és a farkán kis sebek vannak és csontsovány. Szegényke. Folyton be akar jönni a házba, alig bírom kitoloncolni. Közben érzem, hogy reszket, úgyhogy megmasszírozom egy kicsit.
Az úgy kezdődött, hogy 2001 nyarán rájöttem, hogy gyerekünk lesz. Nem tudtam, hogy lesz, nem tudtam, ki mit fog szólni, de nem is érdekelt. Flóra jött-látott-győzött. Minden az átlagos forgatókönyv szerint zajlott: semmit nem tudtam a folyamatról, ami tudtomon kívül lezajlott (kivéve a biológiát). Szinte ott se voltam. Ahogy az anyukák és az apukák nagy része sem. Általában először anya fedezi fel és ő mondja meg apának – hát mi is így voltunk ezzel. A bébi érdekeit elég kevéssé vettük figyelembe, mivel a kapcsolatunkról akkoriban szinte semmit nem tudtunk, bár valamit halványan éreztünk, de az se tudatosult igazán.
Tehát a biológián kívül csak valami homályos elképzelésem volt az egészről, mely szerint a lelkek valahol vannak (pl. láblógázva csücsülnek a felhőkön) és ha úgy döntenek, hogy itt az idő, választanak maguknak egy apukát meg egy anyukát és a megfelelő pillanatban elfoglalják a megtermékenyített petesejtet.
Júliius közepe táján vagy valamikor a vége felé? Nem is tudom… Szólt, hogy átkísérhetném valamikor, mert eljött az ideje. Mostanra tökéletesen levetkőzte minden olyan tulajdonságát, amiket ismertem. Az érzés ugyanolyan volt, leszámítva, hogy immár teljesen független, érett és bölcs. Furcsa érzés, hogy ennyire levált rólam. Gondolom az ilyesmi a kamaszkor végéig fokozatosan történik meg és mindenkinek van ideje megtenni a szükséges lépéseket és ezeken a lépcsőket én kettesével vettem, teljesen tudattalanul és, mint később kiderült nem is igazán hatékonyan. Bár talán ezt nem is lehet igazán hatékonyan csinálni. Vagy a hatékonyság nem a megfelelő szó? Mindegy, talán érthető így is. Szóval a kapcsolatunk elvesztette mindazokat a jellemzőit, amik olyan specifikusak voltak: anya-lánya, felnőtt-gyermek. Eltűntek az elvárások és a külsőségek, maradt valami időtlen – mondhatnám, hogy szeretet, de ez a megnyugtató, kellemesen meleg, simogató és lágy érzés sokkal több és valahogy más, mint az, amit korábban szeretetnek hívtam.
04:00 A tegnapi busz lerobbant kb 2 órával azután, hogy Denverből elindultunk. Meg kellett várni az új buszt, azzal mentünk tovább. Kb 6 óra késéssel. Persze lekéstük a csatlakozást mivel csak most értünk Salt Lake Citybe és majd 08:30-kor indul a következő busz San Franciscoba. Hát, volt időm csevegni. Beszélgettem a gyerekekkel, hogy mit szeretnének, hogy vannak, hogyan tovább. Semmi meglepőt nem kértek: több odafigyelést, több támogatást, több megértést. Én is ezt kértem tőlük. Aztán beszéltem Omival is, ami eléggé meglepett, mert azt tanultam, hogy akik átkeltek a virágok hídján, azok pár évig ott maradnak és olyankor nem könnyű kapcsolatot teremteni velük. Ehhez képest ő szólított meg engem és azt mondta, hogy az események annyira felgyorsultak, hogy az utóbbi időben minden megváltozott és most neki is sürgető lett visszajönni. Azt mondta, hogy még nem választotta ki a családot, de hamarosan az is meg lesz. Sok mindent mondott, amik most nem jutnak eszembe…
Hajnali három után értünk Pittsburgh-be, és most egy váróteremben ülök. Amit elmesélek korábban történt, az éjszaka közepén. A kislány a mamájával és a testvérével utazott. Mellettem nem ült senki és az előttem ülő pasi mellett sem. Az anya elhelyezte a fiát a másik oldalon egy idősebb hölgy, a lányát pedig az előttem ülő férfi mellett, ő maga pedig leült mellém. Elég hamar kiderült, hogy ez így nem fog menni. A kislány kiakadt attól, hogy egy idegen mellett kell ülnie. Nem szólt semmit, de halkan nyöszörgött és megállás nélkül hintáztatta a felsőtestét. Azt gondoltam, talán Down szindrómás. 7-8 éves lehetett, meg is jegyeztem, amikor sorban álltak felszállás előtt, hogy olyasmi korú és alkatú, mint Floresz. Ugyanebben a pillanatban megérzetem, hogy ő is ott van. Nem velem. Velük.
Folyt. köv. >
Gabi kérdezte, de privátilag mások is érdeklődtek, hogy a gyerekek hogy élték meg a hamvak szétszórását, úgyhogy leírom. Az én személyes véleményem az, hogy mivel mindenkinek volt ideje feldolgozni a történteket és megélni a változásokat, sokkal kevésbé szólt ez az egész tragédiáról, értetlenségről vagy dühről – ezek mostanra már leülepedtek bennünk. Egyszerű búcsúzás volt, semmi olyan nem történt, ami gondot okozhatott volna nekik.
Azt vettem észre, hogy ők főleg az erős érzelmekre és a megszokottól eltérő hangnemre reagálnak. Nem szeretik például a hangos beszédet, még akkor sem, ha nem veszekedés miatt beszélünk hangosabban, hanem például jókedvünkben, vagy mert méltatlankodunk valami miatt. Másrészt pedig akkor is leveszik az érzelmeimet (valószínűleg másokét is, de arról én nem nyilatkozom), ha nem látszik rajtam, hogy valami bajom van. Pontosan tudják, hogy mikor vagyok szomorú vagy dühös és ezt ki is mutatják.
És Blanki tudja, hogy milyen külsőségekkel jár egy hagyományos temetés (ahogy ő mondja: fekete ruhák, mindenki sír, földbe teszik a koporsót), de itt ilyesmikről szó se volt. Amikor bedobtuk a virágokat, szóltunk Blankinak, hogy ha ő is szeretne dobni Floresznek és apának búcsúzóul virágot, akkor most megteheti, de nem akart. Szerintem egy családi összejövetelnek tűnt számára, amiben talán a jelenlévők nagy száma lehetett furcsa számára.
Ha anyósom nem szervezi meg, akkor tegnap nem jöttünk volna össze családilag és ki tudja mikor került volna sor a hamvak szétszórására. De mivel kézbe vette és megszervezte, mindenki ott lehetett, hogy a maga módján lezárja magában, legalábbis ami a fizikai oldalt illeti. Azt hiszem soha nem titkoltam, hogy nincs kedvem¹ az egészhez és tegnap a szakadó eső és a rosszkedvű Miksi egyáltalán nem javított a hangulatomon. Aztán láttam, hogy – a negatív hozzáállásom ellenére – minden a lehető legjobban alakul. Amikor elindultunk még úgy volt, hogy oda megyünk, ahol tavaly augusztus nyolcadikán voltunk Kisoroszi fölött a Duna parton. Aztán, mivel nagyon esett az eső és emlékeim szerint jó negyedórás sétával lehet csak megközelíteni azt a helyet, menet közben alakítottunk a terven. Végül egész könnyedén sikerült egy olyan helyet találnunk ami megfelelőnek bizonyult. Anyósomék vettek egy kis fűzfát, amit – miután megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet a parton – együtt elültettünk. A nagynéném mondott pár szót és az anyósommal beszórták a vízbe a hamvakat. Mindenki bedobott egy szál virágot a vízbe, beszélgettünk meg fotóztunk egy kicsit, aztán mindenki hazament. Szép volt, jó volt, egyszerű volt. Nem tudom tegnap megköszöntem-e vagy sikerült-e más módon éreztetnem a hálámat mindenkivel, aki ott volt, mindenesetre most akkor ez az.
¹ez nem a legmegfelelőbb kifejezés arra, amim nem volt…
Jó régóta nem írtam, valahogy nem volt kedvem… most sincs, mégis leültem, hogy egy kicsit összetereljem a gondolataimat…
Év elején azt gondoltam, hogy majd márciusra kitűzök egy napot, de elmúlt a március anélkül, hogy akár csak megpróbáltam volna tenni valamit… aztán azt gondoltam, sebaj, majd májusban, de most úgy látom, hogy a május nem igazán lesz jó, viszont most nem gondolok semmit és ezért fogalmam sincs, hogy mi lesz a hamvakkal, pedig ezt a témát már unom ideje lenne lezárnunk. Blankinak nem meséltem a hamvasztásról, mert nem érdekelte, most viszont néztünk együtt egy filmet, amiben máglyán égették el a halottakat és azt mondta, hogy nekünk is ezt kéne csinálni. Ami tök jó, mert elmondhattam neki, hogy ez már meg is történt. Viszont nem evidens számára, hogy attól még vannak hamvak, azaz szerinte ezzel a téma lezárva. Az van, hogy semmi késztetést nem érzek, hogy foglalkozzam ezzel a dologgal. Valaki, akinek ez igazán fontos, magára vállalhatná a családból, mert ha rajtam múlik…
Viri meglépett. Múlt vasárnap elcsavarogtak és Pákó egyedül jött haza. Sajnálom. Még remélem, hogy visszajön hozzánk.Nem tudjuk megkeresni, mert csütörtökön (mármint múlt csütörtökön, 16-án) az autóm bemondta az unalmast és én is pontosan ugyanezt tettem (gyalog nem indulok el megkeresni, mert… maradjunk annyiban, hogy Miksivel nem egy álom a kirándulás). Szóval azóta nincs autóm, itthon vagyunk. Kezdek belejönni: házhozszállíttatom, amire szükségünk van és kiderült, hogy így sokkal tudatosabb vásárló vagyok, mint személyesen :) Nincs az a meglátni és megszeretni típusú kocsiba dobálás és a gyerekek is lecsúsznak a lehetőségről, hogy egy csomó szép csomagolású de teljesen fölösleges holmiért könyöröghessenek. Mivel listából dolgoztam, elfelejtettem édességet és sósságot rendelni, ami szintén jó hír, mert így maradnak a magok, a gyümölcsök és a házi készítésű mindenféle.
És elkezdtem intézni a honlapot is (FYI: ViMiZo, rád hivatkoztam), most már csak meg kéne tölteni tartalommal :)
Miksi szótagokat mond. Minden szóból egy szótagot, beépített randomizálóval, ami azt jelenti, hogy nem mindig az első szótagot mondja, hanem mindig mást. Úgyhogy akkor tudom, hogy mit akar, ha rámutat vagy sikerül élesítenie a telepatikus adó-vevőnket.
Blankival voltunk az oviban, hogy egy kicsit megnézzék egymást maguknak ő meg az óvónénik. Játszottak főzést és mosogatást, rajzolt is, mesélt is. Látszott, hogy jól érzi magát. Eddig, ha oviról volt szó, azt mondta, hogy ő nem lesz ovis se meg iskolás se, bár iskolás néha igen, azóta viszont nagyon várja az ovit. Kérdezte, hogy mikor megy oviba, mondtam, hogy ősszel, amikor vége lesz a nyárnak, amikor elkezdenek sárgulni a levelek. Úgyhogy most időnként odajön hozzám, és tájékoztat, hogy úgy látja, mintha sárgulnának a levelek… Így megy ez :)
És vajon én mit csinálnék (-tam volna), ha a páromról kiderülne (-t volna), hogy gyógyíthatatlan betegsége van? Mit csináltam volna, ha lehetőséget kapok vele lenni az utolsó napjaiban, óráiban, perceiben?
Amikor még élt, akkor még nem tudtam erre a választ. Most már tudom. De hiába sírok, ennek már annyi…
Meghallgatnám, amit el szeretne mondani: a félelmeiről, a kétségeiről, a szomorúságáról, bármiről. Mindenről. Elfogadnám, szeretném, úgy ahogy van, mert úgy tökéletes, ahogy van… Nem akarnám többé megváltoztatni és nem álmodoznék arról, milyen jó volna, ha ő akarna megváltozni… csak úgy, magától… Ha meg akarna gyógyulni, segítenék neki, ha úgy érezné, nem akar harcolni az életért, akkor segítenék neki abban, hogy az átmenete olyan legyen, amilyet szeretne…
Nehéz dolgok ezek…
