megnéztem a bálnalovast, betettem egy videót a youtube-ról a facebookra, kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem aludni. kb 1 perc múlva eszembe jutott, hogy nem teregettem ki, úgyhogy felkeltem, kimentem és kiteregettem. az utolsó nedves holmit ráztam ki épp, amikor az az érzésem támadt, hogy csinálnom kéne még valamit. hogy nem annyira a teregetés miatt jó nekem, hogy felkeltem, hanem… hanem valami van… vagy lesz… és ezzel az érzéssel együtt jött az ötlet, hogy kapcsoljam vissza a gépet és kezdjek el írni… csak előbb még befejeztem a teregetést.
a bálnalovas… valamit megmozdított, valamit megbolygatott, ami már régóta várt egy impulzusra, egy hívó jelre, ami tudatja vele, hogy itt az idő. MOST. és akkor…
de hát mi kell ahhoz, hogy azt az életet éljük, amiről a szívünk mélyén tudjuk, hogy a miénk? mennyi bátorság? mennyi tudatosság? mennyi önbizalom? legyen szó bármiről. mi kell ahhoz, hogy engedjük másoknak is, hogy ezt tegyék? a gyerekeinknek? tele vagyunk… elvárásokkal. az elvárásaink pedig vakká tesznek, az elvárásainktól nem látjuk tisztán magunkat… és senki mást sem. az elvárások, az előfeltételezések zavarossá teszik a képet, minket pedig egyre elégedetlenebbé.
a gyógyulás azzal kezdődik, hogy békét kötünk magunkkal és a minket körülvevő világgal. elfogadjuk, hogy pont olyan amilyennek lennie kell és nem is lehet más. hogy is lehetne más. a minket körülvevő világot mi érzékeljük olyannak, amilyennek, mert az adott pillanatban épp arra a visszajelzésre volt szükségünk. (mellékszál: ha másokat hibáztatunk amiatt, ami velünk történik, valójában átadjuk a hatalmat. ha elfogadjuk, hogy bárki hatással lehet ránk, akkor úgy is van.) egy szűrő csak azt engedi be, amire szükségünk van ahhoz, hogy felébredjünk. semmi sem véletlen vagy baleset. mindennek célja van és minden minket akar szolgálni. de ha az elvárásaink, az előítéleteink és a félelmeink után megyünk, akkor nem tud kibontakozni. ott van, elérhető lenne, de ha tudjuk is, hogy ott van, azt hisszük, hogy az valami más, csak valami, ami nem az, amit vártunk, aminek hittük, azaz nem is számít. úgyhogy mintha ott se lenne. és akkor nincs is ott? de. tudjuk, hogy ott van. szép lassan lehámozzuk róla az elvárások, az előítéletek és a félelmek rétegeit és egyre gyakrabban villan ki az igazság. a mi saját szépséges és megismételhetetlen igazságunk. és amikor a villanások összefolynak és a ragyogás elér egy kritikus határt, akkor elkezdjük szeretni magunkat. olyannak amilyenek vagyunk. és akkor már olyan könnyű mindenki mást is elfogadni és szeretni olyannak, amilyen. kibékülni a világgal. kibékülni mindenkivel. kibékülni végre önmagunkkal.
…
ezt hétfőn este írtam egy hozzászólásban:
“néha, ha az álmunk nagyobb szabású, mint amilyen bátrak vagyunk, akkor előfordulhat, hogy berezelünk [mármint amikor ott a nagy lehetőség], hogy jajaj, ez itt az, de mi van, ha még nem vagyok készen. na, ez a lényeg: mikor ott a lehetőség, kész vagy rá, csak te nem hiszed el. olyankor, mielőtt elszalasztanád vagy elutasítanád, érdemes megvizsgálni a félelmeket újból és szépen túllépni rajtuk.”
kedden délután pedig demonstráltam magamnak, hogy a saját bőrömön érezzem ezt a szép elméletet. pontosan így jártam. kaptam egy lehetőséget, amitől hirtelen a lélegzetem is elakadt. egy teljes másodpercig nem tudtam válaszolni. iszonyú sebességgel pörgött az agyam és egyre csak arra jutott, hogy nem vagy rá képes, be fogsz égni, szó sem lehet róla, ehhez kevés vagy. de rutinos önmegfigyelő vagyok és amikor rájöttem, hogy mi folyik itt, gyorsan vettem egy nagy levegőt és azt mondtam az ajánlatra: oké, elfogadom. akkor, ott nem elemeztem magam, csak az érzés volt meg, az a bizonyos MOST!
de most van időm és kedvem belemenni. én mindig attól féltem, hogy hülyét csinálok magamból sok ember előtt azzal, hogy nincs meg a tudásom ahhoz, amit csinálni próbálok. de tudom, hogy a lehetőséget akkor kell megragadni, amikor ott van és ez csak egy tapasztalat: nem élet-halál kérdése. több lehetek, ha tanulok valamit magamról, azaz csak nyerhetek a dolgon. felkészülhetek (ha ez megnyugtat), tesztelhetem magam, hogy lássam, megy-e (ha ez nyugtat meg), de a lényeg, hogy csinálni kell. ahhoz, hogy a dolgok mozgásban maradjanak. amíg minden kihívás előtt meghátráltam, addig minden mozdulatlanságba merevedett, mert amikor megállítjuk az áramlást, akkor nagyon nehezen indul be újra. ahhoz előbb el kell takarítani a gátakat, torlaszokat, akadályokat. ilyen volt például, amikor tavaly visszatáncoltam a kiállítással kapcsolatban. egyszerűen berezeltem. úgy éreztem, nem vagyok ehhez elég jó. így aztán a fotózással kapcsolatos energiáim szépen megálltak és azóta is várnak. aztán közben más területeken indultak be a dolgok – jött a Kuthumi könyv fordítása és az azzal kapcsolatos csodák. és ezek mint egy jóságos lavina, meglöktek vagy magukkal rántottak egy csomó más dolgot is, ami addig csak várt. ez a folyamat nem csendes, békés, megfontolt és nyugodt. hanem olyan, amilyennek az életet szeretem. tele van váratlan dolgokkal, történésekkel, találkozásokkal és felismerésekkel. kiváló érzés.
Tagged: lelki-szellemi
