A színét szeretem, ez a türkisz izé most a kedvencem. Ez a megoldás azért jó, mert a hangulatomnak megfelelően csak gyártok egy hátteret, kicserélem a betűk színét és pikk-pakk minden megváltozik. Úgy tűnik ez most megfelel:)
A hátteret Shadowhouse Creationsnél találtam. Jerry Jones gyönyörű textúrákat, layereket stb. készít, van egy csomó kedvencem. A csikóhal, a polip és a lepényhal egy brush szettből valók, ami letölthető a brusheezyn: sea creatures 1, sea creatures 2.
próbálgatom, hogy mi illene a hangulatomhoz, de egyik se tetszik igazán
a fehéret, ami eddig volt unom, a tegnapi motion túl sötét
valami világosat szeretnék, színeset, vidámat
átmenetileg most ez a balloon van, de ez sem az igazi
.
update 1:03 – csináltam egy tök jó hátteret, de nem tudom bepasszintani ebbe a template-be… megyek aludni:)
Jó pár napja időnként eszembe jut és hol akarok róla írni, hol meg nem érdekel annyira, de most eldöntöttem, hogy leírom és akkor legalább nem motoszkál tovább. Az egész akkor került előtérbe, amikor hozzászóltam egy bejegyzéshez. Leírtam a témában a saját tapasztalataimat és hogy nekem mi segített az adott problémában. Aztán jött egy másik hozzászóló és minden személyeskedés nélkül azt javasolta a blog írójának, hogy szerinte ne hallgasson a többi nyomorultra, hanem forduljon szakemberhez a problémájával. Ez így rendben is van, mindenkinek saját véleménye van, stb. De a “nyomorult” nem hagyott nyugodni. Az első reakcióm a sértett büszkeségé volt. ÉN nem vagyok nyomorult! Kikérem magamnak! Hülye picsa, mit képzel, hogy merészeli! stb. :) Ezen hamar túltettem magam, elég gyerekes reakció részemről, különben is, attól még nem leszek nyomorult, hogy valaki ebbe a kategóriába sorol. De a “nyomorult” újra meg újra előjött engem nyaggatni, hogy hogy is van ez akkor?
És amikor nyugodtan átgondoltam eszembe jutottak dolgok. Például valahol olvastam, hogy az indiánoknál csak az lehet gyógyító, aki bizonyos betegségeken átesik. Nem segíthet olyasmiben, amit nem tapasztalt saját magán, amit nem ismer. (oké, ez így nem túl tudományos, de nem emlékszem többre és a téma szempontjából ennyi elég is) Hát, én olyasmiről beszélek, amit tapasztalok, amiben benne vagyok és nyilván másnak nem biztos, hogy megfelelnek az én megoldásaim, de legalább megmutatják, hogy másképp is lehet, hogy a lehetőségek száma végtelen és hogy mindent túl lehet élni.
Aztán azt csináltam, hogy figyeltem az érzelmeimet. Nyomorult vagyok? Nem, már nem. Utólag visszanézve, azt hiszem az voltam, bár akkoriban ezt nem vettem észre magamon (szóval mégse voltam az!). Ezért is jó a pillanatban élni, mert az adott pillanatban a lehető legjobban vagyok, nincs viszonyítás, nincsenek problémák. Problémák csak akkor vannak, ha engedjük bekavarni a múltat és a jövőt. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek emlékeink és vágyaink, csak azt, hogy ezeknek nem kell befolyásolniuk a pillanat szépségét. De visszatérve az érzelmekre. Érzem a fejlődést és érzem, hogy van tovább, de ez nem jelenti azt, hogy nyomorult vagyok. Azt hiszem tökéletes nem leszek, de nem is ez a cél. A cél maga az élet, a tapasztalás. És én még sok mindent akarok tapasztalni.
Van egy olyan érzésem, hogy valamit még akartam írni erről, de most nem jut eszembe. Most megyek és megpróbálom beüzemelni a fűkaszát. Ez jó móka, mert még soha nem csináltam, hasonló az első láncfűrészes akciómhoz, azzal a különbséggel, hogy ez a cucc még soha nem volt a kezemben és nem is tudom, hogy hogy működik. Tank! Egy Stihl FS 45-öst kell használnom!
Tagged: lelki-szellemi
Ma elfelejtettem növelni az ismétlésszámot, úgyhogy majd holnaptól mindent 7x. A CLA izéből naponta kettőt szedek, reggel, hozzá csak minden másnap iszom a mályvateát, mert amikor először ittam három egymást követő napon, akkor olyan durva hasmenésem volt, hogy már fájt. Viszont, ma ráálltam anyuéknál a mérlegre – az ünnepi ebéd után! – és a böjt előtti súlyomhoz képest 10 kilót fogytam. 5 ment le az egy hetes böjt alatt és most még 5 ez alatt a két hét alatt. Lényeg a lényeg, nem csak az érzés van meg, hanem immár tudományosan igazolt tény, hogy változás van. Pont valamelyik nap gondoltam, hogy milyen jól elvagyok ezzel az érzéssel. Hogy valóban nem is érdekel, hogy mi mennyi, ha jól érzem magam a bőrömben, erre nesze nekem, kiderül, hogy a mennyi is változik.
5 rítus: Hol is tartok…? Múlt hét vége felé emeltem eggyel az ismétlések számát, így most 5×6. Közben, ha már ilyen jólesik ez a tornázás, gondoltam, elkezdem inni a mályvateát amit Magdalena ajánlott a múltkori böjt kapcsán. És találtam egy doboz CLA500 izét, amit még régebben vettem, most elkezdtem azt is szedni. 21 nap, vagy ameddig jólesik.
kreatív: az vagyok:) megint elkezdtem festeni, ezúttal itthon, egyedül (mellékszál: elolvastam a bejegyzést, mielőtt belinkeltem. 2008 szeptember 28., mintha évezredekkel ezelőtt történt volna, ráadásul nem is velem. érdekes). mindenesetre festek, sőt mi több elkezdtem gyakorolni a rajzolást, mert érdekel. annak ellenére, hogy jobban esnek az absztrakt dolgok, a rajzolás érdekes érzés, nagyon új, szokatlan, izgalmas. Több okból is. Furcsa elfogadnom, hogy olyan amilyen és úgy jó. hogy nem kell olyannak lennie, mint azoknak a rajzoknak, amiket szeretek, sőt. különben én minden kreatív cuccal így vagyok: ha főzök, legyen olyan, mint anyué vagy mint a szakácskönyvben, ha fotózok, legyen olyan, mint a kedvenc fotósaimé, ha festek, ha rajzolok, ha gyereket nevelek… de érzem és látom a változást és egyre elégedettebb vagyok azzal, amit csinálok, bármi legyen is az.
kicsúszott a kezemből a gép és meghalt a vinyó.
az első reakcióm egy halk, de határozott káromkodás volt
aztán jött a remény, hogy talán gyógyítható a probléma
aztán azon gondolkodtam, mik voltak rajta, amiket örökre elvesztettem
aztán rájöttem, hogy mindazok a dolgok, amiket nem mentettem és ezért elvesztek, egyáltalán nem fontosak: kimenő levelek, nagyjából minden, ami iTunes, az utóbbi 2 hónap képei és néhány program, amiket valószínűleg újra le tudok tölteni, ha valaha használni akarom őket
rájöttem, hogy a régi fotókat soha nem nézem meg. ha minden fotó elveszett volna örökre, az se érdekelne, mert ezek mind nem számítanak. mind a múlthoz tartoznak, amivel már nincs kedvem foglalkozni, mert nem érdekel. ami történt, megtörtént, elmúlt, hol van az már, továbbléptem. csak az számít, amit most csinálok, amihez most van kedvem, ami most tetszik. megint nincsenek rss feedek meg bookmarkok, amibe belebotlok, azt nézegetem
végül még örülök is ennek a nagytakarításnak. a gép meg az internet hajlamos rámtelepedni, de most, a szűz vinyóval megint minden könnyű és egyszerű lett. és gyors, nagyon gyors. és sokkal több hely van rajta, mint a régin és ezt a sok-sok gigát most azzal töltöm meg, amivel csak akarom.
na, mit szeressek?
Na, találtam magamnak új játékot. A múltkori böjt dokumentálása azért volt jó, mert így sokkal fókuszáltabb voltam, odafigyeltem és tudatosítottam egy csomó mindent, amire amúgy talán nem figyeltem volna fel egyáltalán. Ezért gondoltam, hogy most is így csinálom. Ahogy olvasgattam, amit erről írnak (lásd a linkeket a bejegyzés vége felé), úgy tűnik, ez a torna, mint általában minden, amit Tibetben találtak ki a bölcsek, sok különböző szinten fejti ki hatását, többek között méregtelenít, szellemi felfrissülést hoz, fokozza a kreativitást meg minden.
Azzal kezdeném, hogy ha jól emlékszem, nekem soha semmi közöm nem volt a jógához. Jártam én edzőterembe tornázni, meg itthon is tornáztam sokat, de soha nem jógáztam. Aztán idén nyáron elkezdtem pedzegetni a dolgot, megnéztem a youtube-on pár videót (például ezt, meg ezt), konstatáltam, hogy ezek szép és jó gyakorlatok, amiket talán – talán – egy szép napon majd én is kipróbálok. Aztán egyre erősebbé vált az inger, hogy elkezdjek végre mozogni, de az ugrálós, izzasztós aerobikhoz, meg azokhoz, amiket eddig próbáltam, nem volt kedvem. Azt találtam ki, hogy nyújtással fogok kezdeni. Egyik haverom ajánlott egy jó cuccot, le is töltöttem a telefonomra és ezen a héten meg is csináltam minden nap. Szerettem. Jól esett. Jól éreztem magam előtte is, közben is, utánna is. Aztán tegnap úgy éreztem, kevés ez. Energiámat ez a kis mozgás csak felpiszkálta, de nem mozgatta meg rendesen, úgyhogy elkezdtem nézelődni, mit csinálhatnék még. Megint a youtube-ra mentem és akkor beleszaladtam az 5 rítusba. Amikor rákerestem a magyar oldalakra, már beugrott, hogy egyszer egy blogon olvastam már, hogy valaki elkezdte csinálni, de arra nem emlékeztem, hogy mi lett belőle (meg arra se, hogy ki volt, úgyhogy ha olvassa ezt és van kedve, megoszthatná velem a tapasztalatait).
Szóval találtam pár magyar leírást is az 5 rítusról, ami eléggé tetszett és gondoltam, holnap reggel elkezdem. Ha esetleg valakinek van kedve csatlakozni, íme a linkek: itt képek is vannak a szöveghez, de kissé nehézkes, hogy folyton ide-oda kell lépegetni az oldalak között, itt ugyanaz a szöveg található, csak képek nélkül, de legalább egy dokumentumban. Én magamnak összeraktam az egészet képekkel meg mindennel egy word dokumentumba, itt van az is: Az Öt Rítus
Így előljáróban elárulom, hogy bár nagyon lelkes vagyok, már eleve úgy állok neki, hogy csak akkor csinálom és csak addig, ha és ameddig jól esik. Kicsit fura, hogy az első héten csak három ismétléssel kezdődik a program és kilenc hétig csak heti kettővel növeljem az ismétlések számát, hogy a végére elérjük a napi 21 ismétlést, de holnap reggel már okosabb leszek.
Elmesélek egy történetet. Facebookos barátaim a végét nagyjából ismerik, de szeretném elmondani az elejét is, mert nagyon is kedvemre való.
Az úgy kezdődött, hogy februárban, Egyiptomban hallottam egy könyvről, amit Marisa Calvi és Kuthumi Lal Singh írt (előbbi közvetítve ez utóbbi szavait) és ami a XVIII. dinasztia egyik fáraójáról, III. Tothmesz életéről szól. Amikor hazajöttem, megnéztem Marisa honlapját és gyorsan megrendeltem a könyvet, mert akkoriban nagy Egyiptom-fan voltam – ja, még most is az vagyok:) Ott láttam, hogy van egy másik könyvük is, az a címe, hogy ‘You Don’t Have Problems, You’re Just Bored!’ és be kell vallanom, ezzel nagyon egyet tudtam érteni. Korábban is hallottam már a könyvről, de akkor valahogy nem ragadta meg a fantáziám a dolog, most viszont, gondoltam, ha már így beleszaladtam, megrendelem egy füst alatt azt is. És lőn. Csengettem és már jött is az email a két e-bookkal és én elkezdtem olvasni – először a rövidebbet.
Imádtam, az első szótól az utolsóig. Tömör volt, velős és minden szava telibe talált. Már olvasás közben úgy éreztem, milyen jó lenne idézni belőle, megmutatni másoknak is. De hallottam már azt a kifejezést, hogy szerzői jog, ezért elhessegettem a gondolatot. Aztán ahogy haladtam az olvasással, azon kaptam magam, hogy folyton a legmegfelelőbb magyar szavakon törtem a fejem, amikkel a legjobban lehetne visszaadni a hangulatot, az érzést, a lényeget, mindent. Akkor arra gondoltam, mégiscsak lefordítom, csak magamnak, a vicc kedvéért, szerelemből, mert jól esik, mert olyan jó ötletnek tűnik. És tényleg. csupa móka-kacagás volt a fordítás, maguktól jöttek a szavak.
Aztán arra gondoltam, Marisa honlapján elérhető jó pár különböző nyelven a könyv, miért ne lehetne ott magyarul is? Amire persze jött a jól ismert belső hang: Jaj, nemá’ annyira nem tudsz te fordítani! Nevetségessé teszed magad! Ezekre kiváló válaszom volt készenlétben: Ugyan már, száz évente 2 magyar látogatója van annak az oldalnak, a kutyát nem érdekli az a fordítás, és ha mégis, akkor se tudják majd, hogy ki követte el. No para. És írtam Marisának, aki imádta az ötletet, úgyhogy többszöri újra ellenőrzés után elküldtem neki a fordítást.
Aztán időnként levelezgettünk és egy szép napon Marisa azt írta, hogy nem igazán tudja, hogy miért, tekintve, hogy még soha nem csinált ilyet, de ezúttal úgy döntött, hogy ezt a könyvet nem csak a honlapjára teszi fel, e-book formájában, hanem elküldi a lulunak is, hogy nyomtatva is meg lehessen rendelni. Aminek nagyon örültem, de mielőtt komolyabban belegondolhattam volna, hogy ez mivel jár, valami elterelte a figyelmem és legközelebb már arra eszméltem, hogy Marisa megint írt, újra meg újra megköszönte a munkámat, elküldte a könyv linkjeit és arra kért, hogy írjam meg a címem, mert küldene egy tisztelet példányt. No, ekkor aztán leszakadt az ég. Önértékelési problémákkal küzdő részem királyul érezte magát, folyton szapult, azt mondta: kérd vissza, nézd át még egyszer (százszor), olvastasd el pár(száz) emberrel, hülyét csinálsz magadból, ez gáz, ciki, égés. Mielőtt igazán drámaivá vált volna a belső monológ, leállítottam magam. Válaszoltam Marisának. Mindent megköszöntem és elmondtam neki, mekkora öröm volt ez az egész. És akkor valami igazán váratlan történt. Megintcsak, mielőtt belegondoltam volna, hogy mit csinálok, feltettem a linket a facebookra. Huh. Az első reakciókkal egyidőben kezdődött előlről a belső számonkérés: basszus, most már bárki elolvashatja, aki ismer. A barátaid. A családod. Mindenki. Bárki. Ez durva. Hülye vagy.
De én nem éreztem magam hülyének. Boldog voltam és úgy tűnt, mindenki velem örül. Tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek, de ez így van jól: kinek ez jön be, kinek az. Tudom, hogy sok mindent lehetne máshogy fordítani. Ez napok, de akár órák alatt is változik, hangulattól függően. Akkor, amikor kiadtam a kezemből a végleges fordítást, úgy volt jó, ahogy volt. És nem bántam meg, egy másodpercig sem. Ellenkezőleg, büszke vagyok rá és szeretem. Ez a furcsa, nagyon magától értetődő, céltalan, ugyanakkor szórakoztató, örömökkel és meglepetésekkel teli folyamat sok mindent tanított meg nekem magamról. Arról, hogy ha elvárások nélkül, spontán, puszta élvezetből csinálok valamit, akkor erőfeszítés nélkül, könnyedén hozom ki magamból a legtöbbet. Akkor bármi megtörténhet és meg is történik. Abban a pillanatban, amikor kiadtam a kezemből a fordítást, elkezdte a saját önálló életét élni és sokkal több lett belőle, mint amiről álmodni mertem vagy akartam volna. Kinyílt, mint egy virág és kiteljesedett.
Kívánom, hogy mindenki, aki elolvassa, ugyanolyan élvezetét lelje benne, mint én.
Info:
A könyvet le lehett tölteni itt: http://www.newenergywriting.com/magyar.php (AUD15)
vagy itt: http://www.shaumbrashoppe.com (USD10)
és meg lehet rendelni e-book vagy könyv formájában itt: https://www.lulu.com (USD11 & USD8)
ez az egész utazás izé egészen elképesztően bontakozott ki
azzal kezdődött, hogy év elején még azt gondoltam, hogy nem akarok menni a konferenciára Münchenbe, és mire rájöttem, hogy de, addigra minden jegy elkelt. mindegy, feliratkoztam a várólistára, azzal a felkiáltással, hogy max összejön
aztán beiratkoztam egy három napos tanfolyamra, amit szintén Münchenben tartanak, közvetlenül a konferencia után, de az odautazással nem igazán volt kedvem foglalkozni, úgyhogy ezt a kérdést akkor nyitva hagytam
aztán rájöttem, hogy milyen jó lenne elmenni Salzburgba is, ha már arra járok és gondoltam, bejelentkezem az iskolába, ami egy nappal a müncheni után kezdődik, gondoltam is, milyen tökéletes szervezés, de persze bukta, mert már rég elkelt minden jegy, de azért ennek a várólistájára is felvésettem magam, hátha
többé nem is gondoltam az egészre, fordítottam, aspektológiáztam, fogorvoshoz jártam, böjtöltem, farmoztam, stb.
aztán kaptam egy értesítést, hogy mégis mehetek Münchenbe, mert kibővítették a keretet – hű király, nagyon boldog voltam
aztán kaptam egy újabb értesítést, hogy Salzburgba is mehetek, mert ott is kibővítették a keretet – és én még boldogabb voltam
és most itt vagyok és miután ilyen szépen megteremtettem magamnak ezt a másfél hetes – elég sűrű – elfoglaltságot, mindent megszerveztem, most meg kell teremtenem az odajutást meg a szállást
a visszaúttal majd foglalkozom akkor, ha eljön az ideje
.
