A facebook azért jó, mert ott aztán mindenki találkozhat az ismerősei között olyan tulajdonságokkal, amiktől égnek áll a haja. Az én ismerőseim – vagyis, akik bármilyen okból az ismerőseim között szerepelnek – négy jól elkülöníthető csoportra oszlanak: 1. akiknek a linkjeit, hozzászólásait, csoportmeghívásait stb., érdemes megnézni közelebbről, azaz, akikkel nagyjából egy hullámhosszon vagyunk; 2. akikkel elvagyok, de semmi különös; 3. akik enyhén irritálnak és 4. akiket nem bírok elviselni. Ezek közül az első és a második csoportról nincs mit beszélni. A harmadik csoporttal gyakorlom a türelmet. Ők azok, akik olyan tükröt tartanak nekem, amivel van kedvem foglalkozni és megvizsgálni, hogy mi a bajom velük és ez hol köszön vissza bennem. Ezért ezt a csoportot hangulatomtól függően ignorálom vagy nem. A negyedik csoport tagjait általában nemes egyszerűséggel letiltom az üzenőfalamról, mármint úgy, hogy ne lássam a státuszukat (mint ahogy a farmvillet-t tiltja le mindenki, aki nem játszik – hehe). A harmadik és a negyedik csoport között elég nagy az átfedés, ezért időről időre felülvizsgálom a letiltottakat és ha úgy érzem, megint beengedem őket – csak virtuálisan és csak próbaidőre – az életembe. És ugyanígy, ha a harmadik csoportból valaki túllő a célon, kíméletlenül eltüntetem. Nekem ez a módszer bevált, így csak épp annyi bosszúság ér, amennyit a jó hangulatom kockáztatása nélkül be tudok vállalni.
És visszatérve a kitörölt hozzászólásokra, még arra jöttem rá, hogy azért is nehéz néha féken tartanom segítő szándékom, mert szeretem úgy érezni, hogy valakinek jobbá tettem az életét vagy bármi módon segítettem. Akkor is, ha egyébként tisztában vagyok azzal, hogy ez egy hatalmas illúzió, és képtelenség, mert mindenki csak a saját életét teheti jobbá (amint rosszabbá is) és mindenki csak saját magán segíthet. Valójában egyfajta önteltség és talán nagyképűség, hogy azoknak is meg akarom mutatni, amit tudok, amit tapasztaltam, akiket ez (utólag úgy érzem) egyáltalán nem érdekel. Ha összeszedettebb vagyok és bízok magamban (AHMYO!), akkor nincs szükségem ilyen önbizalom-növelő praktikákra. Nem mások tesznek hasznossá. Nem az tesz fontossá vagy csodálatos emberré, hogy valaki ezt elismeri rólam, ahogy másokat sem az tesz fontossá vagy csodálatossá, hogy én ezt elismerem róluk. Mindannyian azok vagyunk, úgy ahogy vagyunk, bármilyen szerepeket játszunk is el éppen és bármit is gondoljanak a többiek ezekről a szerepekről. Végülis ezért gáz valakinek az életét kérés nélkül megjavítani, mert ezzel gyakorlatilag azt üzenem neki, hogy ő maga képtelen rá vagy rossz úton jár, stb., azaz kétségbe vonom a kompetenciáját. Kicsit más a helyzet, ha valaki úgy érzi, tudok neki segíteni és konkrétan kérdez valamit, amire válaszolok, ha tudok, de ilyenkor is ő dönti el, hogy hogyan tovább.
Tagged: lelki-szellemi
