Elmesélek egy történetet. Facebookos barátaim a végét nagyjából ismerik, de szeretném elmondani az elejét is, mert nagyon is kedvemre való.
Az úgy kezdődött, hogy februárban, Egyiptomban hallottam egy könyvről, amit Marisa Calvi és Kuthumi Lal Singh írt (előbbi közvetítve ez utóbbi szavait) és ami a XVIII. dinasztia egyik fáraójáról, III. Tothmesz életéről szól. Amikor hazajöttem, megnéztem Marisa honlapját és gyorsan megrendeltem a könyvet, mert akkoriban nagy Egyiptom-fan voltam – ja, még most is az vagyok:) Ott láttam, hogy van egy másik könyvük is, az a címe, hogy ‘You Don’t Have Problems, You’re Just Bored!’ és be kell vallanom, ezzel nagyon egyet tudtam érteni. Korábban is hallottam már a könyvről, de akkor valahogy nem ragadta meg a fantáziám a dolog, most viszont, gondoltam, ha már így beleszaladtam, megrendelem egy füst alatt azt is. És lőn. Csengettem és már jött is az email a két e-bookkal és én elkezdtem olvasni – először a rövidebbet.
Imádtam, az első szótól az utolsóig. Tömör volt, velős és minden szava telibe talált. Már olvasás közben úgy éreztem, milyen jó lenne idézni belőle, megmutatni másoknak is. De hallottam már azt a kifejezést, hogy szerzői jog, ezért elhessegettem a gondolatot. Aztán ahogy haladtam az olvasással, azon kaptam magam, hogy folyton a legmegfelelőbb magyar szavakon törtem a fejem, amikkel a legjobban lehetne visszaadni a hangulatot, az érzést, a lényeget, mindent. Akkor arra gondoltam, mégiscsak lefordítom, csak magamnak, a vicc kedvéért, szerelemből, mert jól esik, mert olyan jó ötletnek tűnik. És tényleg. csupa móka-kacagás volt a fordítás, maguktól jöttek a szavak.
Aztán arra gondoltam, Marisa honlapján elérhető jó pár különböző nyelven a könyv, miért ne lehetne ott magyarul is? Amire persze jött a jól ismert belső hang: Jaj, nemá’ annyira nem tudsz te fordítani! Nevetségessé teszed magad! Ezekre kiváló válaszom volt készenlétben: Ugyan már, száz évente 2 magyar látogatója van annak az oldalnak, a kutyát nem érdekli az a fordítás, és ha mégis, akkor se tudják majd, hogy ki követte el. No para. És írtam Marisának, aki imádta az ötletet, úgyhogy többszöri újra ellenőrzés után elküldtem neki a fordítást.
Aztán időnként levelezgettünk és egy szép napon Marisa azt írta, hogy nem igazán tudja, hogy miért, tekintve, hogy még soha nem csinált ilyet, de ezúttal úgy döntött, hogy ezt a könyvet nem csak a honlapjára teszi fel, e-book formájában, hanem elküldi a lulunak is, hogy nyomtatva is meg lehessen rendelni. Aminek nagyon örültem, de mielőtt komolyabban belegondolhattam volna, hogy ez mivel jár, valami elterelte a figyelmem és legközelebb már arra eszméltem, hogy Marisa megint írt, újra meg újra megköszönte a munkámat, elküldte a könyv linkjeit és arra kért, hogy írjam meg a címem, mert küldene egy tisztelet példányt. No, ekkor aztán leszakadt az ég. Önértékelési problémákkal küzdő részem királyul érezte magát, folyton szapult, azt mondta: kérd vissza, nézd át még egyszer (százszor), olvastasd el pár(száz) emberrel, hülyét csinálsz magadból, ez gáz, ciki, égés. Mielőtt igazán drámaivá vált volna a belső monológ, leállítottam magam. Válaszoltam Marisának. Mindent megköszöntem és elmondtam neki, mekkora öröm volt ez az egész. És akkor valami igazán váratlan történt. Megintcsak, mielőtt belegondoltam volna, hogy mit csinálok, feltettem a linket a facebookra. Huh. Az első reakciókkal egyidőben kezdődött előlről a belső számonkérés: basszus, most már bárki elolvashatja, aki ismer. A barátaid. A családod. Mindenki. Bárki. Ez durva. Hülye vagy.
De én nem éreztem magam hülyének. Boldog voltam és úgy tűnt, mindenki velem örül. Tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek, de ez így van jól: kinek ez jön be, kinek az. Tudom, hogy sok mindent lehetne máshogy fordítani. Ez napok, de akár órák alatt is változik, hangulattól függően. Akkor, amikor kiadtam a kezemből a végleges fordítást, úgy volt jó, ahogy volt. És nem bántam meg, egy másodpercig sem. Ellenkezőleg, büszke vagyok rá és szeretem. Ez a furcsa, nagyon magától értetődő, céltalan, ugyanakkor szórakoztató, örömökkel és meglepetésekkel teli folyamat sok mindent tanított meg nekem magamról. Arról, hogy ha elvárások nélkül, spontán, puszta élvezetből csinálok valamit, akkor erőfeszítés nélkül, könnyedén hozom ki magamból a legtöbbet. Akkor bármi megtörténhet és meg is történik. Abban a pillanatban, amikor kiadtam a kezemből a fordítást, elkezdte a saját önálló életét élni és sokkal több lett belőle, mint amiről álmodni mertem vagy akartam volna. Kinyílt, mint egy virág és kiteljesedett.
Kívánom, hogy mindenki, aki elolvassa, ugyanolyan élvezetét lelje benne, mint én.
ez az egész utazás izé egészen elképesztően bontakozott ki
azzal kezdődött, hogy év elején még azt gondoltam, hogy nem akarok menni a konferenciára Münchenbe, és mire rájöttem, hogy de, addigra minden jegy elkelt. mindegy, feliratkoztam a várólistára, azzal a felkiáltással, hogy max összejön
aztán beiratkoztam egy három napos tanfolyamra, amit szintén Münchenben tartanak, közvetlenül a konferencia után, de az odautazással nem igazán volt kedvem foglalkozni, úgyhogy ezt a kérdést akkor nyitva hagytam
aztán rájöttem, hogy milyen jó lenne elmenni Salzburgba is, ha már arra járok és gondoltam, bejelentkezem az iskolába, ami egy nappal a müncheni után kezdődik, gondoltam is, milyen tökéletes szervezés, de persze bukta, mert már rég elkelt minden jegy, de azért ennek a várólistájára is felvésettem magam, hátha
többé nem is gondoltam az egészre, fordítottam, aspektológiáztam, fogorvoshoz jártam, böjtöltem, farmoztam, stb.
aztán kaptam egy értesítést, hogy mégis mehetek Münchenbe, mert kibővítették a keretet – hű király, nagyon boldog voltam
aztán kaptam egy újabb értesítést, hogy Salzburgba is mehetek, mert ott is kibővítették a keretet – és én még boldogabb voltam
és most itt vagyok és miután ilyen szépen megteremtettem magamnak ezt a másfél hetes – elég sűrű – elfoglaltságot, mindent megszerveztem, most meg kell teremtenem az odajutást
a visszaúttal majd foglalkozom akkor, ha eljön az ideje
Ma reggel arra ébredtem, hogy a kutya őrülten ugat a teraszon. Általában semmi oka rá, úgyhogy nem izgattam magam miatta különösebben, de azért szép óvatosan, hogy fel ne ébresszem a gyerekeket, kikászálódtam az ágyból, odamentem az ablakhoz és kinéztem, hátha mégiscsak van ott valami. Hát volt. Nagyon is.
- BLANKI! MIKSI! Keljetek fel, gyertek gyorsan, lovak vannak a kertben!
Az egész olyan volt, mint Blanki egyik valóra vált álma. Nyolc gyönyörű ló legelészett a kertben. A kutya meg csak ugatott. Bár ez senkit nem érdekelt. Elrohantam a fényképezőgépért, a gyerekek lelkesen beszéltek mind a ketten egyszerre. Egy szavukat sem hallottam. A kertben, a reggeli fényben maga vk. olt csoda az a nyolc ló. Nagyok voltak. Láttam már lovat közelről, de a karámok hozzájuk vannak méretezve. Minden hozzájuk van méretezve. Itt nálunk visszont nem ez a helyzet. Minden törékenynek és aprónak tűnt, ahogy ott álltak. Aztán kimentünk, bár fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni. Kimentünk és a terasz előtt állva tovább bámultuk őket. Aztán valamit mondtam Blankinak és ettől megijedtek. 10 másodperc múlva csak a felvert por maradt utánuk.
a történet ott kezdődik – a non-facebookerek kedvéért elmesélem – hogy kedden a bal felső egyesem félbetört. ez, mint kiderült, több okból kifolyólag is jó volt nekem: 1. megszépül a mosolyom 2. találtam király fogorvost 3. fájdalommentesen tudhatom le az egészet. ugyanis ez az a fogam, amit már korábban gyökérkezelni kellett meg el is volt repedve, mert az összes kölköm állandóan lefejelte és ami most megadta magát. félig. még aznap sikerült szert tennem legújabb fogorvosomra, akivel maximálisan elégedett vagyok (ez itt az, köszi Pí). ideiglenes koronát kaptam, addig is, amíg elkészül a végleges. ma mentem vissza az újabb próbára, meg is ejtettük. kb fél óra múlva éreztem, hogy valami történt. igen, piszkáltam a nyelvemmel, de nem annyira. az volt, hogy a kis csonk, amire az ideiglenes koronát felaplikálta, tőből letört. megint teljesen fájdalommentesen. egyszerűen elvált tőlem, mint ágtól a levél… én meg visszamentem a fogorvoshoz, aki hirtelen kipucolta a gyökértömésemet – amiről utóbb kiderült, hogy a röntgen számára láthatatlanul mégiscsak gázos volt és újra betömte és az ideiglenes koronát visszaaplikálta valahogy, azzal a figyelmeztetéssel, hogy kizárólag kirakati a cucc, nem funkcionális, úgyhogy ne is gondoljak arra, hogy úgy használom, mintha fog lenne. és akkor több dolog nyert értelmet hirtelen: 1. mindig is akartam léböjt kúrát tartani, hát most tényleg, miért ne akkor csináljam, amikor amúgy se ehetek rendesen 2. Kanya pár hónapja reklámozta ezt a Neera cuccot, ami már akkor is nagyon izgatta a fantáziámat 3. mikor először eljöttem ma a fogorvostól, láttam egy bio boltot, aminek a kirakatában épp ezt reklámozták, csak akkor még nem tudtam, hogy most fogok léböjtkúráttartani 4. még nyitva volt, amikor másodszor is végeztem, úgyhogy hirtelen elhatározással berongyoltam és megvettem a 10 napos kúrához valót. aztán kazajöttem és lefagyasztottam, amit nem esznek a gyerekek és a hétvégén megfőzöm és szintén lefagyasztom, amit lehet és hawaii, mert a kölkök örülhetnek, ugyanis 10 napig csak olyasmit főzök, amit ők választanak:)
mert imádom az akác illatát. a bodzáét is, de ez utóbbit csak és kizárólag a szabadban tudom értékelni. Blanki behozott hétfőn egy csokorral a házba, én meg három napig keresgéltem, hogy hová pisilhetett a macska, mire rájöttem, hogy a bodzát érzem. amint az orromhoz emelem a virágokat, már nem érzem a macskapisit, de ha csak úgy elmegyek mellette, mindig az ugrik be. úgyhogy nincs több bodza a házban. kinn viszont annál inkább és ez így van jól.
a “bűz” semlegesítésére azt találtam ki, hogy muskotályzsályát csepegtettem az illatmécsesbe. aki szült már otthon az el tudja képzelni, milyen itthon a hangulat. a muskotályzsálya Miksi születése óta a csendes türelem, az anyaság és a szülés illata. bár most nem gyerek születik, azért a hangulatomhoz jól illik ez az illat. nagyon is.
A yahoos premium accountomat valaki feltörte és elárasztotta spammal azokat, akik a címlistában szerepeltek. Mindent töröltem aztán megszüntettem azt az e-mail címet. Ha te is kaptál belőle, tiltsd le, én többet arról a címről nem küldök semmit. Evvan.
például azt találtam ki, hogy veszek 7,5 liter házi tehéntejet és mindenféle házi tejterméket csinálok belőle - hogy ez miért fura? hát csak azért, mert ha valamit, ami kapható gyári kivitelben, elkészítek itthon, akkor a gyerekeim zsigerből elutasítják (lásd pl. házi kecsap, majonéz) Blanki már a házi tejföl és tejszín gondolatától is megijedt. hacsak nem tudom valahogy beleeszkábálni a kiürült dobozokba a saját gyártásút. Igaz, volt ellenpélda is, mert a kenyeret szeretik és Maci kakaós csigája is teljes siker. majd meglátjuk.
meg azt is kitaláltam, hogy milyen jó lenne újra rendes ételeket főzni és mivel a gyerekeim nem csak hogy nem igényelnek, hanem határozottan vissza is utasítanak mindent, ami a tejfölös tésztán túl van. nyilván túlzok, de tény, hogy ez a helyzet most már az agyamra megy, annyira unom azt a 10-15 féle kaját, amit meg is esznek.
meg még azt is kitaláltam, hogy nem fogok ezen az egész költözés dolgon agonizálni, mert még mindig tökéletesen jól érezem itt magam és a gyerekek is, úgyhogy amíg nem jön valaki, aki azt mondja, hogy “itt egy zsák pénz és tünés, itt én akarok lakni”, addig mi lakunk itt és ennek megfelelően tesszük a dolgunkat. és akkor Blanki a sülysápi oviba fog járni, úgyhogy ha maradunk, akkor az lesz, ha meg nem maradunk, akkor lesz, ami lesz (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a sülysápi ovi dolgot a védőnéni hozta majd ajánlotta fel, majd ő is íratta be a lányt, aki 10 percenként változtatja a hozzáállását és hol nagyon akar oviba menni, hol pedig kijelenti, hogy ő aztán soha, de ilyet én már láttam, úgyhogy cseppet sem vagyok meglepve)
aztán az is van, hogy jelentkeztem egy… izére… táncra… szóval erre. Gabrielle Roth találta ki, van róla pl ez a videó. ez meg úgy volt, hogy van egy kolléganőm, aki már egy ideje jár ilyen workshopokra és minap láttam a facebookon, hogy jelentkezett és amikor megnéztem, úgy éreztem, ezt én is ki akarom próbálni. gyorsan jelentkeztem is és alig várom. azóta néhányszor azért elbizonytalanodtam, mert bennem is ott vannak azok a régi sztereotípiák, arról, hogy a táncosok karcsú humanoidok, akik tudnak valamit, amiről a többi nem-táncosnak fogalma sincs. közben tudom, hogy egyrészt, szarok a sztereotípiákra, másrészt, azt csinálok, amit akarok, szóval kihozom ebből a legtöbbet, ami nekem van benne odakészítve.
és úgy döntöttem, hogy egy szép napon elmegyek jobb agyféltekés rajz meg festés tanfolyamra is, mert már olyan régóta birizgál, de eddig valamiért nem…
Már azon voltam, hogy írok egy bejegyzést arról, hogy miért nem írok, amikor ma reggel rá kellett ébrednem, hogy még mindig burokban élünk. Ez nem annyira meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy én választottam ezt így, én akartam burokban élni, mert úgy éreztem, a belső “házimunka” mellett már se erőm se kedvem a külvilág szemetét is a helyére tenni, még ha ez azzal jár is, hogy kellemes dolgokról is lemaradok. Lemondtam a műholdas tévét és kerültem a híroldalakat. Megérte és jó volt így. Aztán idén elkezdtek a dolgok megváltozni és éreztem, hogy kezd a világ kinyílni számomra. Egyiptom, az egyiptomi út és mindaz, ami ezzel járt, nagyon sokat segített abban, hogy úgy érezzem, nagy munka áll mögöttem, amit tökéletesen elvégeztem. Fellélegeztem és megkönnyebbültem. És érzem, hogy minden mozgásba lendült körülöttem. Érdekes visszanézni, visszagondolni az elmúlt kb 1 évre és érezni, hogy minden kivárt, minden mozdulatlanságba dermedt körülöttem. Amíg én nem álltam készen a tovább haladásra, arra, hogy tudatosan, őszintén hozzam meg a döntéseimet, amíg bizonytalan voltam és úgy éreztem, várok még, ráérek még, addig semmi nem történt.
Amúgy ez a burok-izé arra hasonlít, amikor a gyerekeket vártam. Valamelyik nap néztem a biztonsági mentéseket és nem értettem, hogy 2007-ben miért készült olyan kevés kép. Aztán rájöttem, hogy akkor vártam Miksit. Ugyanez volt a Blankival és Floresszel is, de akkoriban kevésbé volt észrevehető.
Ja, a legviccesebb, ami miatt elkezdtem ezt a bejegyzést írni, hogy miből eszméltem rá a burokra. Leírom az egész folyamatot, mert annyira nem jellemző. Szóval facebook, Eszter kirakja az ex kormányszóvívő öngyilkosságáról szóló cikkre mutató linket, akiről semmit sem tudtam, nem is értem, miért kezdtem el olvasni. Valószínűleg csak pihenni akartam egy kicsit két kerti etap között és bármit elolvastam volna, ami jön. Na és abban a cikkben volt egy utalás arra, hogy Gyurcsány lemondott. Amiről én teljesen lemaradtam. Azt se tudom, ki most a miniszterelnök… Azóta ezen röhögök:)
Az úgy volt, hogy leültem a géphez és gondoltam, írok valamit az elmúlt két hétről. Ugyanabban a pillanatban, amikor
kinéztem az ablakon, feltűntek a gyerekek. Kinn játszanak a napon, kergetik a kutyát meg a macskát és remekül
szórakoznak. Úgyhogy most kimegyek, pakolgatok egy kicsit a kertben, aztán majd írok, ha megunom a tavaszt :)
Szeretnék írni Egyiptomról. Szeretnék írni arról, amit éreztem, amit láttam, ami történt és amit csináltam. Szeretnék leírni mindent, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Már tavaly is kellett¹ naplót vezetnem utazáskor ezért most is minden nap – sokszor naponta többször is – írtam az útinaplóba. A látnivalókról kevésbé, ezekről inkább fényképek készültek, sokkal inkább a gondolataimról, az érzéseimről. Ezeket a naplóbejegyzéseket egyszercsak bemásolom majd ide, most inkább valamiféle összegzést szeretnék írni. Remélem sikerül.
Ez az utazást tökéletesen teljes volt. Az elején úgy éreztem, hogy valami kimarad, ha egy nagy szállodalánc egyik pöpec szállodájában fogunk lakni. Féltem, hogy pont azt nem fogom tapasztalni, ami miatt általában utazom: az érzést, hogy milyen ott lenni, jelen lenni, együtt lenni azokkal, akiknek az a hely az otthonuk. Szerettem volna közelről látni, hallani, szagolni és érezni Kairót.
Aztán, amikor elmentünk az Egyiptomi Múzeumba és az oda-vissza út alatt nézelődhettem egy kicsit a busz ablakából, hát, elbizonytalanodtam. Mert Kairó hatalmas és az egyes érdekes kerületek, látnivalók nagy távolságokra vannak egymástól. És valahogy elmúlt a vágy, hogy csak úgy sétálgassak, ahogy általában szoktam. Úgyhogy szép lassan megnyugodtam, hogy minden úgy van jól, ahogy van és hogy akik megszervezték ezt az utazást, tudták mit csinálnak. És lássuk be, ez kellemes, megnyugtató érzés.
Folyt. köv., most kimegyek kicsit a kertbe, folytatom a tavaszi nagytakarítást.
¹ kénytelen voltam, mert az íráskényszeremmel nem lehetett bírni
