a {álom} kategória archívuma

második nap – Philae/Kom Ombo

5:15
Álmodtam. Szörnyű volt. A fordot vezettem, két embert vittem magammal és valaki – két utcagyerek – bedobott a tetőablakon egy félholt fekete macskát, ami a nyakamba esett és húsz körömmel kapaszkodott belém. Ezt megelőzően egy nő megbüntetett, mert szerinte rossz helyen parkoltam. A fék nem működött – borzasztó volt vezetni. Előtte valami csúszós utat szórtam be fehér porral, hogy ne csússzon. Az dombos környék volt, nem messze attól a helytől, ahol megbüntetett a nő. Az egész nagyon stresszes volt. Egy korábbi álmomban földalattival – metró vagy hév? – utaztunk. Sokat szaladtunk, hogy elérjük és volt átszállás is. Egy idegen városban voltunk, talán Londonban, de a metró nem tűnt londoninak. Egy lánnyal voltam, de nem tudom kivel. Voltak ott mások is, de nem emlékszem rájuk. Sokat nevettünk és folyton rohantunk valahová.

11:30
Most értünk vissza Philae-ből, Ízisz templomából. A reggeli fények csodásak voltak, csináltam egy csomó fotót (mindjárt át is nézem őket, hogy kitöröljem, amelyik nem sikerült). Volt toning a központi szent kápolnában, bezsúfolódtunk oda kb nyolcvanan és megrendítően szép volt. A buszon odafelé menet kiosztották a csoportbeosztást és a jeleket. Én a lovakhoz tartozom, Norma, Garrett meg még 9 ember, összesen 12-en. Az a feladat, hogy időről időre csináljunk közös gyakorlást a hangunkkal meg közös légzéssel. Ami jó hír, mert Normáékkal lélegezni már önmagában is gyógyító erejű. Philae és a szent helyek nagyon erős hatásúak. Folyamatosan rázott a hideg és a közös légzésnél olyan REM mozgásokat csinál a szemem, mint az utaztatónál, amikor kezdődik az utazás. Szeretném tudni, hogy mi történik ilyenkor.

13:30
Volt szerencsém Roryval ebédelni. Azt mondta, hogy egyesek szerint Akhenaton valójában Mózes és hogy így passzol a sok isten helyett egy isten dolog a zsidó hagyományokhoz, az ószövetséghez. És ha ez igaz, és az is igaz, hogy a történelmi Jézus Mózes leszármazottja, akkor valójában Jézus volt az utolsó fáraó… Érdekes teória.
És elképesztő, de ezeket a sorokat kinn írom a balkonon. Ha felnézek –  vagy le – a gyönyörű zöld Nílust látom és a pálmafákkal szegélyezett partot. Le vagyok nyűgözve. Imádom. Úgy tökéletes, ahogy van.

16:20
Kicsi pihi Kom Ombo után. Amellett, hogy a hely nyilvánvalóan gyönyörű, van néhány érdekessége. Egy kép, amelyen a fáraó áll középen, kétoldalán az istenek: Ízisz és Hórusz, fölülről öntik rá a tudást és a bölcsességet. És ha odaállsz a fal elé, ahol a király áll, energetikailag te is részesülsz ezekben az áldásokban. Hoppá! Egészen elképesztő érzés, és közben megint előjött a REM dolog. Rákérdeztem és megkaptam a választ. Akkor még nem tudtam, de a mellettem ülő nő kérdezgetett és amikor elkezdtem neki magyarázni, letisztult pár dolog. Úgy rémlik, hogy ez a jelenség az álomállapottal jár együtt. Ebben az esetben nem véletlen, hogy úgy érzem, képek vannak ott, csak valami blokk miatt nem érzékelem őket. Természetesen(?) szeretném látni az érzésekhez tartozó képeket és kértem is magamtól, hogy láthassam és meg is engedtem magamnak, hogy lássam őket.
…
A másik érdekes, hogy ebben a templomban két istennek van oltárja (iker templom/twin temple). Külön-külön mindkét oltárhoz odamentem, lélegeztem és hagytam, hogy az érzések és az energiák keresztül áramoljanak rajtam. Elképesztő érzés… megint jött a REM és “hallottam” is valamit. Mármint nem a fülemmel. Egy komoly, megfontolt hang volt. Arra gondoltam, hogy talán az isten maga. Arról beszélt, hogy milyen fontos, amit itt csinálunk – csinálok, és hogy ezeken a szent helyeken milyen komoly munka folyik és hogy mekkora öröm mindannyiunknak, hogy itt vagyunk most. És tényleg. Sajnos nem jegyeztem meg pontosan a szavait, de az érzés az enyém.
…
Irígylem a kikölköket, akik boldogan úszkálnak a Nílusban, csodás érzés lehet, a folyó gyönyörű és amikor ma reggel belemerítettem a kezem Philae-nál, enyhén bizsergető érzés volt, mintha enyhe elektromosság lett volna valamelyikünkben.Nagyon kellemes és szokatlan érzés volt.
…
És a hajó felé menet sikeresen belecsöppentem egy beszélgetésbe Vandával aztán meg egy másikba Roryval. Vanda megígérte, hogy küld e-mailben egy listát azokról a könyvekről, amiket érdemes elolvasni. Roryt pedig valaki – nem én – újra Akhnatenről kérdezte. Nagyon érdekes, már önmagában a tény is, hogy mivel igazán érdekel a személye, folyton beleszaladok, anélkül, hogy igazán hajtanék rá.

21:27
Vacsora után. Az a tudatos döntésem, hogy ennyit eszem vagy ha evésről van szó csak sodródom és megszokásból csinálom? Teljesen tudattalanul tömöm magamba a különféle kajákat, hogy azután utáljak zuhanyozás közben tükörbe nézni? Ja, és most azért bántom magam, mert azt hiszem, hogy valaki azt gondolja rólam, amit én gondolnék magamról a helyében? Hogy utánna azért nem szólt hozzám? Azért ment el? Ez szomorúvá tesz és ettől úgy érzem, hogy idióta vagyok és ezekkel a spekulációkkal büntetem magam?
Ebben az esetben 1. kit érdekel, hogy más mit gondol? és 2. tudom én, hogy ki mit miért csinál? Szóval pofa be, nagy levegő, relax. Agy kikapcs, önelfogadás, önszeretet, önbecsülés be. Bátor vagyok, okos és vicces. Kiváló az ízlésem és csodálatos fotókat készítek. Megteremtem amire vágyom és mester vagyok a magam jogán. Mert megérdemlem, mert így akarom. Látni akarom azokat a képeket, érezni akarom azokat az energiákat, jelen akarok lenni. Ezért így is lesz. Így van.

Tagged:

Kelt:
2010 február 17. szerda – 21:27
Címkék:
Hozzászólás:
még nincs

álmok & vágyak

Egy ideje odafigyelek az álmaimra, próbálok emlékezni rájuk (leírnom még nem sikerül őket, de már rajta vagyok) és egyre jobban megy. Ébredéskor majdnem minden nap emlékszem még az álmaim lényegesebb mozzanataira. Azt hallottam, hogy gyakran az álmainkban valósítjuk meg a vágyainkat.

Velem pont ez történt valamelyik nap. Néhány hónapja rendszeres téma nálunk a delfin simogatás, meg is beszéltük, hogy nyáron elmegyünk valahová, ahol van erre mód. Ehhez képest tegnap előtt erről álmodtam. Igaz, Blanki nem volt ott, úgyhogy a téma még nincs ejtve, egyáltalán nem. Álmomban olyan színes és részletes volt az élmény, hogy az emlékeimben ugyanolyan intenzív az érzés, mint amikor valami szép és fontos jut eszembe, amit átéltem.

Pár hónapja csókokat álmodtam, pedig eszembe se jutott ilyesmi. Vagy igen, csak nem vettem róla tudomást? Egy olyan vágy valósult meg álmomban, amit nem is engedtem feljönni a tudatom felszínére?

Nem gondolom, hogy ezek az álmok kódolva lennének. Szerintem nagyon is konkrétak. És valóságosak. Érdekes gondolat, hogy azok a döntések, amiket úgy hozunk meg, hogy közben nem vagyunk jelen a testünkben, ebben a fizikai valóságban, tehát azok a döntések nem ebben a valóságban fognak manifesztálódni, hanem valahol máshol, egy másik, kvázi párhuzamos valóságban, ahol például álmainkban járunk.

Kelt:
2010 február 11. csütörtök – 09:24
Címkék:
Hozzászólás:
még nincs

coming out¹

2009-11-25_IMG_7504

izgulok…

ha létezne – létezik? – a névtelen twilight² rajongók csoportterápiája, ott mondhatnám: Sziasztok, Merci vagyok, twilight rajongó.

Csak vicceltem :)

Na jó, félreteszem a tréfát és kezdem az elején. Véletlenül beleszaladtam pár kritikába korábban, de nem igazán érdekelt a dolog, a nyáron mindenhonnan ezek a könyvek estek az ölembe, de nem foglalkoztam velük, sose éreztem, hogy erre vágynék. Aztán november végén nem találtam semmi olvasni valót utazás előtt és bedöglött a fülhallgatóm meg minden, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt, mi bajom lehet és legalább megtudom, miért rajong a világ egyik fele, amit a másik fele hevesen fikáz. Látatlanban valamiért – talán a sztereotípiák miatt – inkább a fikázókhoz húztam, szóval nem igazán pozitívan de azért elég nyitottan álltam neki az olvasásnak. És a végén rájöttem, hogy két szék között a földre estem. Az eszemmel tudtam, hogy a könyv (csak az első részről írok most) irodalmi értéke csekély. Próbáltam mentegetni, hogy talán csak a fordítás sikerült gyengére, de amennyire meg tudom ítélni, az eredetinek pont ugyanolyan a stílusa. Szóval röviden ponyvának tudnám bekategorizálni. Az agyam fellázadt, a bennem élő sznob nem állt többé szóba velem, ugyanis képtelen voltam nem észrevenni, hogy valami mégiscsak megfogott. Amikor rekord idő alatt kiolvastam, csak feküdtem kábán és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Na, itt jön a durva vallomásos rész, gyenge gyomrúak ugorjanak, én meg gyorsan essek már túl rajta… Annak ellenére, hogy azokban a napokban nem kicsit voltam elfoglalt, sikerült 3 vagy 4 nap alatt 3x vagy 4x kiolvasnom. Egyre jobban bosszantott a dolog, egyre inkább röhögtem magamon és egyre kíváncsibb voltam.

Hiába olvastam – és ez nem volt ám küzdelem, faltam a betűket – hiába agyaltam, elemeztem és írtam magamnak, nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz. Volt olyan reggel, hogy amikor felébredtem, úgy rémlett, hogy Forksról álmodom. Ez azért durva, bár talán enyhítő körülmény, hogy vámpírok nem szerepeltek homályos emlékfoszlányaimban. Azért ezen is elég jól szórakoztam magamban… Kerestem az esetleges párhuzamokat, vagy bármit, ami ép ésszel elfogadhatóvá tette volna, amit csináltam és éreztem, de hiába. Aztán egyik nap, úgy egy héttel azután, hogy először kezembe vettem a könyvet, reggel valamivel többre emlékeztem az álmomból. Nem a vámpírokkal volt a párhuzam – hallelúja – hanem a képességek, a számunkra fontos, alapvető dolgok rejtegetésével. Álmomban a családom és én próbáltunk eltűnni a tömegben. Régi történet volt, valahol a távoli, ködbe vesző múltban. Amikor ez így feljött, sok minden a helyére került. Mert mindig is szerettem volna, hogy különleges képességeim legyenek és most rájöttem és éreztem, hogy ezen egyrészt már túl vagyok, másrészt tényleg különleges vagyok. Ez jó érzés volt és egyfajta megkönnyebbülést hozott.

Ide kapcsolódik még valami. Volt egy kis közös dolgunk Levenával szombaton és ennek kapcsán beszélgettünk – többek között – könyvekről. És akkor sikerült megfogalmaznom valamit. Arról volt szó, hogy elképesztő a kínálat ezoterikus, spirituális, tanítós meg egyéb frankót megmondó könyvekből és hogy képtelenség megállapítani róluk, hogy igaz-e, amit leírtak bennük. Két dologra jöttem rá: 1. nincs tökéletesen tiszta igazság és nincs tökéletesen homogén hazugság – lásd jin-jang szimbólum és 2. lehet egy könyv bármilyen zagyvaság vagy klisé, ha valami vonz hozzá, akkor fölösleges ellenállni, Ha csak egy mondat, egy gondolat is van benne, ami hasznosnak bizonyul, már megérte elolvasni, akkor is ha az bizonyos nézőpontból hazugság. (Igen, jól látjátok, felfedeztem a ‘panyol viaszt, már megint)

Aztán, immár megnyugodva, szombaton megvettem a maradék magyarul megjelent részeket valamint megnéztem moziban a második részt. Remekül szórakoztam, körülöttem jelentős létszámban 17 év körüli lányok mondtak vicceseket és sóhajtottak hatalmasakat, amikor Edward vagy Jake feltűnt a vásznon. Megkönnyebbülten jöttem ki a moziból: a film elég gyenge, de egynek jó. Másrészt szórakoztató volt 2 órára visszatalálnom 17 éves kori önmagamhoz, amikor hasonló dolgok engem is el tudtak varázsolni. Tudtam és éreztem, hogy miért sóhajtoznak a lányok és tudtam azt is, hogy én miért nem sóhajtozom (vagy sóhajtoztam? ki tudja, lehetséges). És ez így van jól.

Elég tanúlságos történet volt? :)

.

¹ Az angol kifejezés (ejtsd [kʌmɪŋ aʊt]) szó szerint „kijövetel”-t, „előjövés”-t jelent (ti. a rejtőzködésből). Magyarítása kevésbé terjedt el, bár számos verzió felmerült: többek közt az előbújik, előjön, előrukkol, előhozakodik, felvállalja magát, színt vall, bevall, kiáll, bejelent stb. – bár ezek némelyike vonzatot is megkívánhat, amely megadja, mit mond el, ill. honnan jön elő. Főnévként az előbújás, előjövés, önfelvállalás, feltárulkozás és más szinonimák merülhetnek fel. A coming out kifejezés átvitt értelemben (a szexuális irányultságtól és identitástól függetlenül) is használatos másfajta, népszerűtlen vagy kevéssé ismert tulajdonságok bevallására. (forrás)

² nem linkelek, google it.

Tagged:

Kelt:
2009 december 7. hétfő – 16:33
Címkék:
Hozzászólás:
eddig 11

álom

amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy ezt már álmodtam korábban is – nem egyszer - legutóbb pár napja volt

helyszín: egy hotel étterme egy nagyváros forgalmas utcájában

szereplők: Tamás (csak az érzés olyan, az arca, a hangja, minden egész más – legalábbis most így volt, hogy régebben is így volt-e nem emlékszem) és én

történet: délelőtt sétálunk az utcán és bemegyünk a szálloda éttermébe reggelizni. Leülünk egy asztalhoz. Ő eltűnik – nem elmegy, hanem egyszercsak nincs ott többé – és csak ülök ott egyedül az üres étteremben az asztalnál és várom a pincért, hogy felvegye a rendelést, de nem jön. Akkor T. egyszerre újra ott van velem és bennem kezd felmenni a pumpa, hogy miért nem jön már a pincér, úgyhogy megbeszéljük, hogy ebből elég, elhúzunk innen és nagy lendülettel el is indulunk kifelé, de nem arra, amerről jöttünk, hanem látszólag az étterem belseje felé. Útközben összefutunk egy pincérrel, aki leültet minket egy kis asztalkához, ami túl közel van a mellette lévő kis asztalkákhoz és a konyha ajtajához is - egyáltalán nem ideális hely. Ekkor T. újra eltűnik és valahogy én is eltűnök, nem is tudom honnan jövök vissza egyedül, amikor azt látom, hogy a szomszédos asztalt körül üli egy csomó ember, reggeliznek és két ember abból a társaságból odaült a mi asztalkánk egyik oldalához és ott esznek kapkodva. Ettől megint kiakadok, ekkor ő megint ott terem és végleg elmegyünk onnan, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy nem sikerült megreggeliznünk ott, pedig annyira szerettük volna.

De hogy erről miért álmodtam már többször is, nem tudom. Nagyon életszerű, nincs benne semmi meglepetés, nem érzem szimbólumnak. Olyasmi, ami nagyjából bármikor megtörténhetett volna velünk, de ha jól emlékszem így, ebben a formában nem történt meg soha. Vagy igen? De akkor is… mi ez?

Emlékszem még egy álomra ugyanerről az éjszakáról, ami már csak lóg a semmiben, egyáltalán nincs meg a körítés, csak egy rövid jelenet:

Egy téglalap alakú nagy helyiségben, egy teremben csókolóztunk, de nem emlékszem a körülményekre. Fura volt, mert miközben éreztem a száját és a nyelvét, gyorsan távolodtam tőle (mint amikor egy filmben hátrál a kamera) és hiába éreztem őt, kívülről láttam magunkat úgy, mintha a saját hátam mögött áltam volna. Kicsit a bal oldalam mögött és kicsit felülről néztem magunkra. De a legmeglepőbb az volt, hogy végül kb 5 méter volt köztünk, azaz olyan volt, mintha T. egyedül állt volna ott, egy terem közepén, mint egy pantomimes, aki egyszemélyes közönségének eljátsza, ahogy ölel és csókol valakit. Mondom: furcsa volt.

Másra most nem emlékszem.

 

Kelt:
2009 október 26. hétfő – 01:50
Címkék:
Hozzászólás:
még nincs