pranté fotók, stb.

A pár hete átvizsgáltam az ovi könyvtárát és találtam egy könyvet, amit gyorsan ki is kölcsönöztem. Mindjárt le is írom a címét, hogy akinek nem inge, ne vegye magára:

Otthon és családi élet új megközelítésben (Az 1999-2000-es dornachi Családkultúra Konferenciákon elhangzott előadások gyűjteménye) Kiadta a Mélyvölgyhegyi Líceum Alapítvány.

Szóval ez egy waldorfos könyv. Nem az elejétől kezdtem el olvasni, hanem átpörgettem, és a szemem megakadt egy ígéretes címen: Káosz a hétköznapokban – a takarításról és a gondozásról. Na, ez nekem való. Mindig is úgy éreztem, hogy káosz, az van nálunk. Szemelvények:

Amikor takarítunk, eltávolítjuk a koszt és a takarítás eredménye gyakran öt percig sem tart. Ezért aztán sokan frusztrálónak érzik a takarítást, szükséges rossznak. Ha azonban megpróbáljuk teljes tudatunkkal és szeretettel végezni ezt a munkát, ha megpróbálunk az ujjhegyeinkkel minden sarkot áthatni, akkor a takarításból ápolás lesz. És ami a legcsodálatosabb ebben, hogy az ápolás eredménye sokkal tovább tart. Ha egy helyiséget így gondoztunk, akkor egy kis friss kosz, amit éppen behordanak, egyáltalán nem lesz olyan zavaró. Ezzel együtt lehet élni. A kisugárzás egészen más, mint a régi, megkérgesedett rétegek esetében…

Ez tetszik. Azóta már ki is próbáltam. Sokkal kellemesebb arra gondolni, hogy ápolgatni kéne a lakást, mint arra, hogy na, takarítani kell. Könnyebb nekiállni és haladósabb is a munka.

Egy helyiségnek a gondozása során nemcsak a fizikai szintet érintjük. Megváltozik az atmoszféra, fényt is kap a helyiség. Főleg a gyermekek reagálnak erősen az ilyen változásokra és egészen közvetlenül észlelik.

Hát igen. Megváltozik a hangulat. Nem csak azért, mert más szemmel nézünk a kitakarított szobára, bár bizonyára az is benne van. Egyszerűen jobb érzés. Ami engem illet, nem azért takarítok, hogy egy porszem ne legyen sehol, hanem ezért az érzésért, ezért a hangulatért.

Más. Manfred Schmidt-Brabant: Az anyagok és tárgyak rejtett hatásai című előadásából:

Ha az ember becsületesen figyel, akkor talán észreveszi, hogy ha egy világra nézünk és az elementáris lényekre gondolunk, akkor mielőtt észbe kapnánk, antropomorf módon képzeljük el azokat, csúcsos sapkában és kis lapáttal a kezükben, és pillanatok alatt ott is vagyunk a kertitörpéknél vagy egy tündér esetében csak egy euritmistára kell gondolnunk. Ez nagy nehézség. Ilyen alakokat a mesében lehet alkotni, esetleg színpadra is lehet vinni őket, de ők nem így néznek ki. Hát akkor hogyan? Kezdjük azzal, hogy egyre inkább életfeladatunkká tesszük, hogy minden tárgyat a lehető legnagyobb szeretettel veszünk kézbe és azzal a lehető legnagyobb szeretettel bánunk, mintha az egy lény volna. Ez hosszú folyamat. Megszoktuk, hogy azt a racionális, éppenséggel érzéketlen módot, ahogy a tárgyi világot szemléljük, engedjük belefolyni a kapcsolatainkba, érintkezéseinkbe is.

Ez szerintem olyan, mint amikor valaki, aki szeret főzni, minden ezzel kapcsolatos eszközt is szeret, legyen az egy jó szakácskés vagy egy sodrófa vagy akár a munkapult vagy a mosogató. Amikor a takarítás ápolássá válik, amit örömmel végzek, akkor a porszívó a barátom (igen, pont mint a mosogatógép), nem pedig valami ellenség. Szeretem, ha tiszta, porszívózás előtt illóolajat cseppentek a levegőszűrőre, utána pedig szépen áttörölgetem egy nedves szivaccsal. Ugyanez a láncfűrésszel. Miksi szerint szép. Nos, nem sok láncfűrészt látott még, a miénk valójában nem tartozik a legszebbek közé, de azért én is szeretem. Nem csak azért, mert számomra az önellátást testesíti meg, hanem mert hasznos holmi, ami egyszerre segít abban, hogy meleg legyen a házban és hogy rend legyen a kertben (mellesleg kihozza belőlem a macsót, bár nincs napbarnított, izmos felsőtestem és nem is használom félmeztelenül). A láncfűrészt is ápolom: használat előtt olajozom, utána letakarítom. Az autóval kapcsolatban csak mostanában jutottam el erre a pontra, de talán csak azért, mert most van olyan autóm, amiért teljességgel vállalom a felelősséget: én választottam, én használom, én tartom karban. Egy nem is olyan nagy ugrásra van innen a testünk ápolása is. Gyerekkorom óta tettem, amit tenni kell: mosdás, sikálás, törlés, stb., ahogy anyukám mondta, ahogy mindenki csinálja. Rutin. Mostanában ez megváltozott. Minden ilyen rutin egyszeri szertartássá változott. Nagyon tudatosan csinálok mindent és szeretettel ápolom a testem. Ideértve a higénián kívül a mozgást is, torna, séta, stb., valamint az evést is. Mindig, mindenben van választási lehetőségem, hogy mit akarok csinálni vagy, hogy mit akarok enni. És miért.

Elkalandoztam és most nincs kedvem visszakanyarodni.

folyt. köv.

Nekünk is megvan a könyv. Egy időben így takarítottunk, bizony újra el kellene kezdeni “ápolni”. Talán a gyerekek is másképp viszonyulnának hozzá, bár nem tudom.
A második gondolatsorért irígyellek. Én sem az autót nem tudom ápolni (pedig én választottam, én használom), sem a testemet az evés terén. Köszönöm, hogy eszembe juttattad ezeket a gondolatokat megint!

Én is olvastam, és nagy hatással volt rám (főleg ez, a többi írás szerintem sokszor nehezen követhető, bár vannak bennük nagyon jó gondolatsorok), de sokat hozzátettél most, köszönöm!

Ráklikkeltem a “tetszik” gombra.