kicsúszott a kezemből a gép és meghalt a vinyó.
az első reakcióm egy halk, de határozott káromkodás volt
aztán jött a remény, hogy talán gyógyítható a probléma
aztán azon gondolkodtam, mik voltak rajta, amiket örökre elvesztettem
aztán rájöttem, hogy mindazok a dolgok, amiket nem mentettem és ezért elvesztek, egyáltalán nem fontosak: kimenő levelek, nagyjából minden, ami iTunes, az utóbbi 2 hónap képei és néhány program, amiket valószínűleg újra le tudok tölteni, ha valaha használni akarom őket
rájöttem, hogy a régi fotókat soha nem nézem meg. ha minden fotó elveszett volna örökre, az se érdekelne, mert ezek mind nem számítanak. mind a múlthoz tartoznak, amivel már nincs kedvem foglalkozni, mert nem érdekel. ami történt, megtörtént, elmúlt, hol van az már, továbbléptem. csak az számít, amit most csinálok, amihez most van kedvem, ami most tetszik. megint nincsenek rss feedek meg bookmarkok, amibe belebotlok, azt nézegetem
végül még örülök is ennek a nagytakarításnak. a gép meg az internet hajlamos rámtelepedni, de most, a szűz vinyóval megint minden könnyű és egyszerű lett. és gyors, nagyon gyors. és sokkal több hely van rajta, mint a régin és ezt a sok-sok gigát most azzal töltöm meg, amivel csak akarom.
na, mit szeressek?
Nincs Trackback
URL: http://prante.hu/blog/2010/08/vinyo/trackback/
3 hozzászólás
Bírom ezt az optimista hozzáállásodat! :)
Szerintem is bámulatos a lazaságod! Én pl. a gyerek fotóiért sírnék, mert nincsenek papírképeink. (Mert én emlékezni fogok, de ők nem…)
nekünk sincsenek papírképeink, de a fotók a múltba való visszalépést támogatják és nekem nincs már kedvem visszalépni a múltba. a blog régi bejegyzéseit se nézegetem soha és a jövő állandó fürkészéséről is kezdek leszokni.
a gyerekek, ha a saját múltjukban akarnak körülnézni, nézegethetik a fotókat akár a blogon is, de azért tudjuk, hogy mindez nagyjából csak a külcsín, ami azért elég múlandó, ráadásul a pillanatnyi állapotot tükrözi, ezért kissé megbízhatatlan is.
a múlt felderítésére, ha ezzel akarnak majd játszani, vannak más módszerek is, a fotókon csak az látszik amilyennek én láttam – vagy szerettem volna látni őket… nem hazudok, ha hagyom, hogy ennek alapján vonjanak le messzemenő következtetéseket rólam vagy magukról?
persze ez részemről csak agymenés, hiszen a fotók megvannak és mindenki akkor nézegeti őket, amikor jólesik:)