Ma reggel arra ébredtem, hogy a kutya őrülten ugat a teraszon. Általában semmi oka rá, úgyhogy nem izgattam magam miatta különösebben, de azért szép óvatosan, hogy fel ne ébresszem a gyerekeket, kikászálódtam az ágyból, odamentem az ablakhoz és kinéztem, hátha mégiscsak van ott valami. Hát volt. Nagyon is.
- BLANKI! MIKSI! Keljetek fel, gyertek gyorsan, lovak vannak a kertben!
Az egész olyan volt, mint Blanki egyik valóra vált álma. Nyolc gyönyörű ló legelészett a kertben. A kutya meg csak ugatott. Bár ez senkit nem érdekelt. Elrohantam a fényképezőgépért, a gyerekek lelkesen beszéltek mind a ketten egyszerre. Egy szavukat sem hallottam. A kertben, a reggeli fényben maga vk. olt csoda az a nyolc ló. Nagyok voltak. Láttam már lovat közelről, de a karámok hozzájuk vannak méretezve. Minden hozzájuk van méretezve. Itt nálunk visszont nem ez a helyzet. Minden törékenynek és aprónak tűnt, ahogy ott álltak. Aztán kimentünk, bár fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni. Kimentünk és a terasz előtt állva tovább bámultuk őket. Aztán valamit mondtam Blankinak és ettől megijedtek. 10 másodperc múlva csak a felvert por maradt utánuk.
Pont, mint egy álomban.
. 
. 
Nincs Trackback
URL: http://prante.hu/blog/2010/06/szokesben/trackback/
5 hozzászólás
De jó lehetett! :-)
Imádom a lókolbászt…!
ezt el se mondom Blankinak:)
a múltkor Trappot olvastam fel nekik és akkor is csak szép halkan mertem a lókolbászos mondatot elolvasni, annyira nincs kedvem ezt elmondani neki:) hülye vagyok, igaz?:)
Csuda reggeletek volt!
Azt sejted, honnan jöhettek?
Nem vagy hülye, nekem is mindig rossz érzésem támad a lókolbásztól. Meg mostanában egyre több húsfélétől. Amikor a nagylányom úgy 3 évesen megtudta, hogy “Képzeld anya, tudtad, hogy a pulykasonka igazi élő pulykából készül?! (teljesen kikerekedett szemmel, értetlenül, elképedve, elkeseredve), akkor egy ideig nem evett húst. Ezen utána túljutott, de sajnos újra és újra visszatérő téma ez a gyerekeimnél (ráadásul mindig evés közben, hehe), és én mindig próbálom normálisan elmondani, de mindig azt kérdezi a nagyfiam (nagy, hehe most lesz 5 nyár végén), hogy fájt-e, amikor megölték, meg hogy hogyan ölték meg, hát nem könnyű, mert valójában én sem ölném meg sajátkezűleg, inkább vegetáriánus lennék. Valószínűleg túllihegem a dolgot…