az úgy volt, hogy nincsenek itthon a gyerekek úgyhogy gondoltam, ideje,
hogy egyedül kószáljak kicsit a patak parton, ahová Miksi nem akar lejönni
(gondolom a süppedős, nedves talaj és a szabad mozgást akadályozó ágak miatt)
az ártér gyönyörű ilyenkor, amikor még az aljnövényzet aprócska, egyszerűbb
a közlekedés meg a csalán is leginkább boka alatt végződik, ami nem jelenti azt,
hogy megúsztam sérülések nélkül, csak azt, hogy a csalán elhanyagolható tényező
volt - nem, nem úsztam meg, mivel az a fatörzs, amit kinéztem, hogy majd jól
átkelek rajta a túlpartra, elég korhadtnak bizonyult – ahhoz mindenképp elég
korhadtnak, hogy amikor félúton jártam rajta, egyszerűen elmerült:)
én meg vele – igaz, csak bokáig, de akkor is
maradjunk annyiban, hogy a patak vize ilyenkor üdítően
friss viszont többé nem érdekelt, ha vízbe léptem
ja, és hát az a hidacska visszafelé már nem volt pálya, úgyhogy némi
kirándulás után találtam egy olyan partszakaszt, ahol mindkét part elég
szilárd ahhoz, hogy átjussak és a víz se ér derékig. meg is találtam,
de addigra a lábszáramat, ami kilógott a nadrágból és a cipőből, véresre
karmolták a száraz ágak és nádak, de megérte…
az illatokat, a szellőt, a levegő ízét, a nap melegét és a víz hűvösét
nem tudom megmutatni, azért csináltam pár képet
Nincs Trackback
URL: http://prante.hu/blog/2010/04/vadregenyes/trackback/
2 hozzászólás
a káli-medencében, ahol sokat szoktam lenni, vannak ilyesmi helyek.. az elhúzódó felújítás miatt már rég voltam, és már nagyon hiányzik! de ez a néhány kép előhozta bennem ezeket az illatokat.. a vizes lábról pedig egy olyan őszi kirándulás jut eszembe, amikor egy hatalmas zuhé kapott el minket, és azután már semmi nem számított, a legnagyobb pocsolyákon haladtam keresztül. és olyan felszabadító volt.
igen, ott is, meg mindenhol, ahol van egy kis magára hagyott táj, amit megtartott vagy visszahódított a természet
de talán még az se kell, csak belül is a tavasz:)
megázni jó, én is szeretem…