Kicsit hátralépek, hogy elmeséljem az előzményeket. Tavaly nyáron vendégünk volt nálunk bulizott néhány elkötelezett és elhivatott szakács, “…a fiatal, progresszív francia séfgeneráció két oszlopos tagja, Maxime és Xavier, Toulouse-ból.” Főztek is, ennek részleteit megírta már Márkaséf, úgyhogy ebbe én nem is kontárkodnék bele. Hogy őt idézzem: ”A főfogás tradicionális, bográcsban készített harcsapörkölt volt, diszkoszban átsütött kapros túrós csuszával. Tökéletes nap volt, amikor minden sikerült.” Örülök, hogy így érezték, mert én nem igazán vettem ki a részem a mulatságból (Miksi még baba volt és pont azon a hétvégén árasztotta el a konyhát egy csomó málna meg ribizli).
Mivel nekem csak olyan fotóim vannak, amiket Márkaséf készített, róla nincs kép, de a többieket azért kompromittálom. Ha nem tetszik, lehet reklamálni. Tamás: hawaii ing, szakadt bermuda – jobbról a második szalonspicces fiatalember. Ja, valószínűleg a többiek is enyhén be voltak csiccsentve, merthogy ez a kép kocsmából hazatérőbben készült a dűlőúton :)
De nem erről a tavalyi buliról akartam ám írni, ez csak annyiban tartozik a történethez, hogy noha találkoztunk már korábban is, ezen a bulin ismertem meg Márkaséfet, akinél most szombaton voltunk vacsorázni. Azaz, izé, fine dining céljából, a két baloldali úrral.
Ennek a vacsorának a története viszont egész máshol kezdődik, egy Libanonba tett utazással, ahonnan egy vaskos libanoni szakácskönyvvel (bizonyos Ramzi (sic!) séf élete főműve) tértek vissza és azzal a felkiáltással adták át, hogy “csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy főzöl belőle valamit nekünk”. Végül most hétvégén jött el az ideje és volt szerencsém jelen lenni a nagy eseményen. Az volt a terv, hogy a Libanonból hozott burnuszt öltik magukra a közel-keleti autentikusság jegyében és meglepetésül. Gondoltam, én is csatlakozom a mókához és a lépcsőházban valahogy rám eszkábáltunk néhány gémkapocs segítségével két fekete kendőt csador gyanánt. Azt hiszem elértük a várt hatást :) Erről is készültek fotók, ha megkapom őket és szalonképesnek bizonyulnak, akkor felteszem őket ide.
Az ételsort megosztom, de részletesebb leírást Márkaséfnél lehet olvasni (Kitekintő + Kreáció – “Libanon, Libanon, te csodás…”). Ja, majd el feledtem: ezek az ételek valójában nem abból az ominózus szakácskönyvből valók.Ha jól értettem, a szakácskönyv inkább inspirációul szolgált, mint a megfőzött ételek forrásául. De ha tévedek, lesz aki kijavítson :)
Tehát a menü:
Cukkíni, feta & szőlő, fenyőmag, örmény paradicsomszósz
Vöröslencse-leves, mentával
Csirke, padlizsán, diós karfiolpüré
Karalábé moussaka, báránykofta
“Tejbe-bulghur”
Én nem vagyok szakavatott ételkritikus, de még csak gyakorlott sem. Nem, én egy finnyás, konzervatív alak vagyok, minimális rugalmassággal, csekély képzelőerővel és szinte semmi vállalkozó szellemmel (leglábbis a gasztronómiát illetően). Volt is bennem para gazdagon, hogy jaj, mibe keveredtem, egzotikus közel-keleti kajákat kell majd ennem, mi lesz velem, ha nem jön be, hű de kínos lesz. És így tovább. Na jó, nem gyakran, nem is igazán intenzíven, de azért megfordult a fejemben ez a lehetőség is.
Ezzel szemben minden fogás finom volt, mit finom, isteni. Nagyon szerettem (finnyásságom is csak a csirkebőrnél jött elő, amit megkóstoltam, aztán félretoltam). Nincsenek szakszavak a tarsolyomban, amikkel megpróbálhatnám érzékeltetni mondjuk a grillezett cukíni töltelékének vagy a diós karfiolpürének a könnyedségét. A paradicsomszószról és a vöröslencse-levesről meg se próbálok írni. Remélem a séf megteszi, hogy akit közelebbről is érdekel, az olvashasson azért róluk.
Nincs Trackback
19 hozzászólás
Ez uaz a séf -gondolom-, aki szembesített a konyhai nemtudásommal…:) Hát, én mindenkihez képest fogyatékos vagyok a témában…Isten éltesse a kicsit!!!
Bár becsületemre legyen mondva, legalább négy gasztroblogot olvasok rendszeresen. Ez számít vmit?:)
Persze, hogy számít, de mindegyik szerzőért vagy ennyire oda, gondolom… :)))
Már mint nem mindegyikért… azt akartam írni…
azaz :)
utána kiderült, hogy Nuskó is addig főzi a tojást, amíg el nem forr alóla a víz, ezzel aztán feladta az este további részére a próbálkozást :)
reménytelen alakok vagyunk :)
az ünnepelt köszöni – azaz köszönné, ha tudná, mire ez a felhajtás meg a pár új játék :)
de azt hiszem a lényeg azért átjön neki :)
Csirkebőrt még tanulni kell.
gondolod, hogy nem vagyok még elég érett hozzá? :)
Igen, lehetséges, hogy az elemi felismerés még hátravan. No de utána úgy fogod magadba tömni Mrs. Lipton ropogós malacbőrét is, mintha kötelező volna, hogy a csirkebőrről ne is beszéljünk, amit csipszként fogsz fogyasztani. Egy romantikus vígjáték alatt megnyúzol egy komplett csirkét. Minden lehet. De semmi nem muszáj.
én amúgy több gasztroblogot is olvasok, de asszem az kevés :)
főzni kéne :)
“nem is tudom mikor ettem utoljára… ” :D
csipszként? mint az a bezacskózott izé, ami leginkább a mi töpörtyűnkre hajaz?
hát nem tudom, ahhoz a szinthez lehet, hogy férfinek kell lenni :)
Brightonban a leégett hosszú móló melletti új mólón Márkaséf vetetett velünk egy kis afrikai üzletben szárított marhahúst. Hogy az jó. Kis csipsz szerű kukacok voltak ezek, papírzacskóban. No az nagyszerű volt, kifejezetten jóféle rágcsa, és nem műíze van, hanem igazi finom kis csipegetni való. Az jobb a bőrnél, az igaz.
TG: A virtuális séfek jobban bejönnek… És viszont:) A “csipsz szerű kukacok” elég riasztóan hangzik. Bár Afrikában nem csipsz-, hanem nagyon is kukac szerű kukacokat ettünk… De ott sötét volt.
A fotó pedig nagyon jó.
“És viszont” – azaz a séfeknek meg a virtuális nők jönnek be jobban, azt mondod? Vagy hogy te is inkább virtuális séfeknek jössz be? Egyik verzió viccesebb, mint a másik :)
Tamás szemmel láthatóan jól érezte magát :)
Egy virtuális nő azt főz, amit csak kérnek tőle a virtuális séfek… És így mindenki megkapja azt, amire vágyik:)
A többiek is. Ez egy olyan fotó, amilyet a filmek visszamerengős részében szoktak mutogatni. Valahol van nekem is főzőversenyes…
az a sarasos? :)
Hát, ezt így nemtom. A Vitya a faluval táncolt, volt kürtős kalács és a húsunk büdös volt. Nagyjából ennyire emlékszem:)
Az nem a saras volt, ez az ájulós volt. Olyan remekül volt a csapat, hogy amikor a korhely orjalevesünk kész lett és az egész falu arra volt kíváncsi, hogy milyen is az, arra jutottunk, hogy már biztos evett mindenki, akit érdekelt, úgyhogy összeszedelőzködtünk és elvittük haza az egész bográcsot :) Mint kiderült, senki egy falatot sem evett belőle addig. A kocsiban menet közben a teli bográccsal egyensúlyozva igen jó hangulat alakult ki, arra emlékszem. Meg hogy másnap rossz szemmel néztek ránk, hogy a főzőverseny többi szereplőjénél hülyére ettük magunkat, én galamblevesre is emlékszem, viszont a mi kajánkat meg kimenekítettük ahogy kész lett, mintha sajnálnánk. Nem tudtuk megmagyarázni, hogy csak logisztikai hiba történt…
Én egy falat kajára sem emlékszem – a kürtős kalácson kívül:) A beájulásra viszont nagyon is. No meg az egyensúlyozásra. Megkeresem a fotókat.