PRANTÉ

Az úgy kezdődött, hogy 2001 nyarán rájöttem, hogy gyerekünk lesz. Nem tudtam, hogy lesz, nem tudtam, ki mit fog szólni, de nem is érdekelt. Flóra jött-látott-győzött. Minden az átlagos forgatókönyv szerint zajlott: semmit nem tudtam a folyamatról, ami tudtomon kívül lezajlott (kivéve a biológiát). Szinte ott se voltam. Ahogy az anyukák és az apukák nagy része sem. Általában először anya fedezi fel és ő mondja meg apának – hát mi is így voltunk ezzel. A bébi érdekeit elég kevéssé vettük figyelembe, mivel a kapcsolatunkról akkoriban szinte semmit nem tudtunk, bár valamit halványan éreztünk, de az se tudatosult igazán.

Tehát a biológián kívül csak valami homályos elképzelésem volt az egészről, mely szerint a lelkek valahol vannak (pl. láblógázva csücsülnek a felhőkön) és ha úgy döntenek, hogy itt az idő, választanak maguknak egy apukát meg egy anyukát és a megfelelő pillanatban elfoglalják a megtermékenyített petesejtet.

Aztán olvastam én mindenfélét, amiből semmire sem emlékszem már, de amik se egymással, se önmagukkal, se semmivel nem voltak harmóniában. Mintha egy kis puzzle darabkái lettek volna, amik egy olyan kirakóst alkottak, amiben egyik darab se passzolt a többihez, és egyiknek se volt semmi köze a nagy képhez. Ezért aztán ilyesmivel nem is foglalkoztam egyáltalán.

Mikor kiderült, hogy babánk lesz, összeköltöztünk és elkezdtünk készülni a fogadására, de ez kizárólag külsőségekben, biológiában meg némi érzelmi odafigyelésben nyilvánult meg: babaszoba, hasnövesztés és sok érzelmi hullámzás. Örültünk és féltünk egyszerre. Fogalmunk se volt, hogy mi lesz, hogy lesz, de azért nagyon bíztunk abban, hogy  a mi kicsikénk jól döntött, amikor minket választott.

Aztán, noha tudtuk, hogy legalább három gyereket szeretnénk, eszünkbe se jutott tudatosan megtervezni a következő baba fogantatását meg az azt követő időszakot. Azt gondoltuk, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy nyitottak vagyunk és ha valaki jönni szeretne hozzánk, akkor befogadjuk és mindent megteszünk, hogy elégedett legyen a döntésével.

Ahogy Flóra, Blanki is kórházban született (a ház akkoriban még nem volt összkomfortos) és noha Miksi itthon született, és a születése csodás élmény volt mindannyiunk számára, a fogantatás és a várandósság vele is nagyjából ugyanolyan volt, mint annak idején a lányokkal. És nem is gondoltuk, hogy másmilyennek kéne lennie vagy hogy lehetne jelentősen más.

Aztán idén januárban elmentem a Dreamwalker Death Transitions nevű háromnapos workshopra, ahol átkísértem Tomit, aztán jóval később, augusztusban Flórát is. Ekkor már pontosan tudtam, hogy mi történik a halál után, ami nagyon megnyugtató volt. Korábban sem féltem a haláltól, de nem tudtam, hogy valójában mitől nem félek. Most már tudom. Tudom, hogy a halálom lehet az én tudatos választásom eredménye, anélkül, hogy meg kéne várnom a teljes fizikai leépülést. Nem kell attól félnem, hogy egy szép napon, hirtelen és véletlenszerűen történik valami és én egyik pillanatról a másikra a túloldalon találom magam, ahogy Tomi és Flóra. Hozzáteszem, a dolog váratlansága ellenére az átkelésük nagyon simán, fájdalommentesen és megrázkódtatások nélkül történt meg.

Szóval a halál kérdése a helyére került, tudtam, hogy jó helyen vannak és minden rendben, ugyanakkor nyitva maradt a folytatás kérdése. Mi lesz velük ha majd úgy döntenek, hogy visszajönnek megint? Hogy lesz az? Mikor lesz? Mitől függ? Mi történik a köztes időben? És vajon fogok-e majd tudni róla? Felismerem-e őket, ha összefutunk? Olyan kérdések voltak ezek, amik nem hagytak nyugodni. Meg akartam ismerni az egész ciklust, az egész folyamatot, a körforgás minden lehetséges állomását.

Ezért aztán beiratkoztam és elmentem a Dreamwalker Birth Transitions School nevű iskolába, ahol a fenti kérdések legfontosabbjaira választ kaptam. Olyan választ, hogy a maradék kérdések már nem is izgatnak. Ezeket a válaszokat emésztem most. A kirakós darabjai maguktól ugrálnak a helyükre, minden pontosan passzol és a kirajzolódó kép igazán lenyűgöző. Soha semmitől nem éreztem még ilyen őszintén és mélyről, hogy a dolgok rendben vannak, hogy az élet szép és hogy ez a világ a létező világok legjobbika.