Azt hittem, nincsenek elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy a könyvek kihez kerülnek, a lényeg, hogy menjenek. Mégis, az történt, hogy nem esett jól a gondolat, hogy olyannak adjam a könyveket, aki most vetődött erre először, nem látta – és talán nem is akarja látni a fotókat és magasról szarik rá, hogy mit írogatok ide, stb.
Aztán lehiggadtam és arra gondoltam, milyen kicsinyes, szűklátókörű hozzáállás is ez a részemről, hiszen attól, hogy nem ismerjük egymást, még megismerkedhetünk. Attól, hogy nem érdeklik a képeim, még lehet rendes ember – hát, azért ez nem biztos :) Szóval, emlékeztetnem kellett magam arra, hogy véletlenek nincsenek. Attól, hogy valaki idegen, még abszolut jó helyen lehetnek nála a könyveim.
Aztán arra is gondoltam, hogy ha valamit nagyon szeretnék egy bizonyos embernek adni, akkor legjobb, ha megkérdezem, hogy szeretné-e. Meg arra is, hogy szólok azoknak, akikkel “ismerjük egymást”, hogy írják meg, ha van olyan könyv, amire már régóta vágynak, hátha a rengeteg dobozban, ami még hátravan, megtalálom.
Nem mondom, hogy elmúlt az a furcsa érzés, de remélem el fog, mert továbbra sem szeretnék semmi jónak az elrontója lenni – se idegennel, se ismerőssel kapcsolatban.
Nincs Trackback
12 hozzászólás
Bennem hasonló érzés volt – a könyvcsomagjaiddal kapcsolatban -, a “másik oldalról”…
Hogy hogy jövök én ahhoz, hogy azt mondjam, “ezt a csomagot kérem”, amikor csak tavaly ősz óta olvasgatlak, és nem ismerjük egymást, mert írni meg végképp ritkán szoktam.
Mert ez a könyv-dolog azért mégiscsak más, mint amikor a naptárnak megszerkesztett képeidet – kérésre – átlövöd e-mailen.
A könyvek – az én fejemben – valahogy az ember “barátai”, más a kötődés hozzá, mint egyéb “használati tárgyakhoz”, és én is úgy érezném az enyémekkel kapcsolatban: nem mindegy, utóbb kihez kerül. (de lehet, hogy csak nekem is el kellene sajátítanom az “elengedés tudományát”, amit itt egy ideje tanulgatok tőled)
én pl. lehet, h a fotóimat adnám nehezebben, mint a feleslegessé nyilvánított könyveim…
Épp ez az, hogy olyasmihez kötnek, ami már elmúlt és amin már túlléptem. Némelyik könyv esetében erősebbek voltak a szálak, de ha arra gondolok, hogy a nagy részük lassan 10 éve dobozban van, akkor ugyan minek cipeljem őket magammal.
A fotókat is elosztogatnám én, ha megtalálnám a módját. De minden alkalommal boldog vagyok, amikor valaki elkéri egyiket-másikat, hogy a lakását vagy a honlapját díszítse vele. Szeretem a képeket is, de azokat is őrzöm belül, mindet. Igaz, hogy csak memória kérdése a tárolásuk, nem pedig négyzetmétereké vagy mázsáké, de a lényeg ugyanaz, ha érzed, hogy túlléptél rajtuk, hogy megkaptad tőlük, amire szükséged volt, akkor már csak teher…
Edina, ez nekem is eszembe jutott, de a “saját alkotás” kategóriája számomra más. Ennél van az emberben valami “hajtóerő”, hogy minél többeknek megmutassa, minél többekkel megossza. És konkrétan pl. fotók vagy írások esetében ez inkább “megosztás”. (hogy egy festő hogyan érezhet a képeivel kapcsolatban, azt nem tudom)
ha érzed, [...] hogy megkaptad tőlük, amire szükséged volt, akkor már csak teher…
No, ezt kellene megtanulnom! :-)
Lehet, hogy akkor sok tehertől szabadulhatnék meg. (nem a terjedelmes könyvpolcomra gondolok)
Bocs Merci, az idézőjelet lefelejtettem a felső sorból.
a festő valószínűleg kiállításokra viszi a műveit, ahol meg is lehet őket vásárolni, ha vége a kiállításnak
amennyire eddig megfigyeltem, az általam ismert festők nagyrésze számára a festmények nem sokat jelentettek, ha egyszer befejezettnek nyilvánította őket, sőt ismertem olyat is, akinek azonnal meg kellett válnia minden képétől, mert szabályosan bosszantotta, hogy még mindig ott van, mikor ő már messze jár :)
de ez is egyéni, mint minden más :)
bizony, emberek, tárgyak, gondolatok, érzelmek – mind-mind iszonyú súllyal húzza lefelé a vállunkat, ha nem tudjuk idejében lapátra tenni őket :)
Arról, amit festővel kapcsolatban írtál, az jutott eszembe, hogy feltehetőleg mindenki olyan “önkifejezési formát” választ magának, amit működtetni képes, és pl. egy “nehezen elengedő” személyiség, talán nem festő lesz, hanem zeneszerző… :-)
igen :) könnyebb elengedni, feltéve, hogy eljut odáig, hogy rajta kívül más is meghallgathassa :)
Hát ennyi hiúság csak van benne :-)))
Hm, ami engem illet, én könnyebben válok meg a képeimtől, mint a könyveimtől :) Most már. Régebben sokkal jobban kötődtem a rajzaimhoz.
Egyébként szerintem ez attól függ, hogy ki miért alkot…
Nagyon köszönöm, hogy ismeretlenül is megtisztelsz, s “megosztod” velem kincseidet!
Kb. fél éve vagyok olvasód, s oly sok “mindent” kaptam már Tőled! Nem is gondolnád!:)