12:52 Amikor hallgatom a csatornázásokat vagy a zenét vagy az előadásokat, olyankor érzem, hogy a helyemen vagyok. A kérdés az, hogy mikor, mitől zökkenek ki, miért érzem úgy, hogy visszazuhanok? Mindaz, amit hallok és érzek, olyan nagyon ismerős. Mindezeket tudom már, mégis az ismétlések mintha újra meg újra úgy viselkednének, mint egy váltó: visszaterelnek a választott vágányomra. Amiről nem is tudom, mikor tértem le. Szeretném elcsípni azt a pillanatot, amelyikben elvesztem az önmagamba vetett hitem, amikor elbizonytalanodom, amikor döntésképtelenné válok. Hogy tudom fenntartani ezt az állapotot? Tudom ám erre is a választ: tudatos légzéssel…
…
18:15 A mai nap csúcspontja Adamus volt és még inkább az azt követő 30-40-akármennyi perc. A Tánc. Amikor megszólalt a zene és kezdett mindenki bemelegedni, éreztem, hogy ennek fele se tréfa (hanem az egész) és ha akartam volna se tudtam volna ellenállni – de nem akartam. Jólesett. Nem tudom kiverni a fejemből azt a felismerést, hogy ezt a fajta extázist korábban csak alkohollal vagy méginkább mindenféle drogokkal véltem elérhetőnek. Biztos volt olyan, hogy nem szedtünk be semmit, de olyankor ittunk. És most ugyanolyan szárnyalás volt, minden külső segítség nélkül (a zenétől és a társaságtól eltekintve). A hely: egy előadóterem, ami régen a síparadicsom egyetlen mozijának adott helyet. Csak a színpad volt megvilágítva, ahol a zenészek játszottak (Yoham: Tribal Dance). A többi résztvevő, a konferencia résztvevői, az átlagéletkor 40 fölötti, de lehet, hogy 50 (na jó, utána számoltam, ez lehet, hogy túlzás, de végülis mindegy). 10.000 láb magasan vagyunk és folyton szomjas vagyok, vérzik az orrom és fáj a fejem. De ez a kis tánc annyira felszabadító volt, hogy szinte lebegek tőle.”