PRANTÉ

Hajnali három után értünk Pittsburgh-be, és most egy váróteremben ülök. Amit elmesélek korábban történt, az éjszaka közepén. A kislány a mamájával és a testvérével utazott. Mellettem nem ült senki és az előttem ülő pasi mellett sem. Az anya elhelyezte a fiát a másik oldalon egy idősebb hölgy, a lányát pedig az előttem ülő férfi mellett, ő maga pedig leült mellém. Elég hamar kiderült, hogy ez így nem fog menni. A kislány kiakadt attól, hogy egy idegen mellett kell ülnie. Nem szólt semmit, de halkan nyöszörgött és megállás nélkül hintáztatta a felsőtestét. Azt gondoltam, talán Down szindrómás. 7-8 éves lehetett, meg is jegyeztem, amikor sorban álltak felszállás előtt, hogy olyasmi korú és alkatú, mint Floresz. Ugyanebben a pillanatban megérzetem, hogy ő is ott van. Nem velem. Velük.
Na, szóval ez az ülésrend sehogy se volt jó, ezt mindenki érezte. Végül az előttem ülő pasi felajánlotta, hogy átül mellém, hogy az anya a gyerekei közelében lehessen. Helyet cseréltek, így a kislány került az előttem lévő ülésre, az ablak mellé. Az egyik pihenő után, mikor mindenki elpilledt és a busz elcsendesedett, úgy éreztem, hogy valami dolgom van a kislánnyal és megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem emlékszem, mi történt, csak arra, hogy végül inkább Floreszt kérdezgettem. Aztán elaludtam meg újra felébredtem és még mindig sötét éjszaka volt. A kislány az ülés támlája és az üveg között tapogatózva hátranyúlt egy párszor. Gondoltam, hogy milyen jó lenne megérinteni, de aztán eszembe jutott, hogy talán a DS-es gyerekek nem szeretik a testkontaktust, főleg idegenekkel nem, úgyhogy óvatosan elhúztam a kezem. Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de amikor pár perc különbséggel még kétszer nyúlt hátra, odatettem a kezem, hogy a következő mozdulatnál megérinthessen. Erősen hiszek az érintés erejében, abban, hogy fontos dolgok történ(het)nek egy egyszerű érintés kapcsán is, ezért elhesegettem az aggályaimat. Lesz ami lesz. Néztem vékonyka csuklóját a kis karkötővel, körmeit a félig lekopott körömlakkal és csendesen pityeregtem: Flóra keze is épp ilyen volt… (még most is sírok, ha eszembe jut ez az egész). Ő pedig hátranyúlt, megérintette a kezem – mintha egy kismadár rebbenő szárnya ért volna hozzám – aztán visszahúzta és többé nem csinálta. Én pedig megnyugodtam és elaludtam.
.
Azt nem tudom, hogy én mit adtam neki, hogy adtam-e valamit egyáltalán, de azt tudom, hogy ő megajándékozott engem egy érintéssel, amiről azt hittem, hogy már soha többé nem lesz részem benne. Akkor megnyugtatóan hatott rám, de most, hogy ezt írom egy váróteremben, csak ráz a zokogás. Egy kövér fekete nagymama ül mellettem. Nem csinál úgy, mintha nem venné észre, halkan dúdol, simogatja a hátam és azt mondja: Jól van, kedves? Minden rendben? Ha akar, beszéljen róla, itt vagyok, meghallgatom… De hiába szeretném, nem megy…

…

Azután, hogy ez történt, volt időm sokszor körbejárni az egészet és jó alaposan megvizsgálni a részleteket, sőt Flórával is konzultáltam az egészről. Mindig ugyanaz lett a végeredmény: ha egyszer nem tudom megkülönböztetni a képzelet játékát a “valóságtól”, akkor teljesen mindegy, hogy ami történt, melyik kategóriába sorolható. A következmények – a történet jellegéből adódóan elsősorban lelkiek - szempontjából és a hatásukat tekintve, nincs különbség.