PRANTÉ

Azoknak, akik nem olvasták a könyvet, elárulom, hogy szerintem a film önmagában is nagyon kellemes.

Anyu polcán ott van Az alexandriai négyes, igaz, nem emlékszem, hogy olvastam volna (pedig azt hittem, hogy mindent elolvastam, ami megvolt, amikor még otthon laktam), de csak a minap esett le, hogy Lawrence Durrell és Gerald Durrell testvérek voltak… Azt hiszem kölcsönkérem anyutól azt a könyvet és elolvasom (újra?).

Visszatérve a filmre… Jó lehet olyan anyának lenni, mint a filmbeli családanya…

Miközben néztem, álmodoztam: ha felnőnek a gyerekek mi is elmegyünk valahová, ahová mindannyian vágyunk.

Hogy kell nyitottnak lenni a lehetőségekre? Hogy kell engedni, hogy csodák történjenek? És most nem a hétköznapok apró csodáira vagy a gyerekek fejlődésére gondolok, még csak nem is azokra a kis véletlenekre és szerencsékre, amik néha becsúszhatnak erős koncentrációm ellenére (ez itt a végén irónikusnak volt szánva). Nyilván épp ez a dolog nyitja. A koncentráció. Nyilván nem engedem meg, ha egyszer folyton el akarom csípni. Az agyam arra lett idomítva, hogy mindenre magyarázatot találjon és ok-okozati összefüggéseket fedezzen fel, de itt csődöt mond, mert csodákat ésszel nem hozhatok létre. Kell ész ahhoz, hogy miután a csoda megjelent kezdjek vele valamit, de nem azzal teremtem. Azzal tönkreteszem. Szabotálom. Azaz, ahogy odafordítom a figyelmem, ahol a csoda készülődik, azon nyomban elpárolog a lehetőség. Valamiért csak akkor tudnak megvalósulni, ha elvárások nélkül, nyitottan élek és örülök annak, ami van és hiszek abban, hogy minden a lehető legjobban alakul. Hogy az életem irányítója nem a sors izé vagy a kaporszakállú odafönn, hanem én magam. Ezért nincs értelme felelősöket keresni, hatalmat átruházni vagy bármi más taktikához folyamodni ahelyett, hogy vállalnám a felelősséget a gondolataimért, a döntéseimért, a szavaimért és a tetteimért.

Na. Hol is tartottam?

Jó film. Nézzétek meg :)