pranté fotók, stb.

Írtam már párszól arról, hogy mi hogy történt, de mindegyik valami más céllal íródott, ezért most nem igazán felelnek meg a célnak (pl: ez, meg ez). És, ha már régi bejegyzések, találtam egyet ezzel a címmel: halhatatlanok. Flóráról és Tomiról írtam benne… Durva.

Na, de nem erről akartam.

9 éve élünk együtt, de jóval régebb óta ismerjük egymást. Amikor beszélgettünk a vágyainkról és tervezgettük a közös jövőnket, azt gondoltuk, hogy együtt fogunk megöregedni. Már a kezdet kezdetén is szerepeltek a terveink között nyugdíjas programok :) Mindent úgy építettünk fel, hogy az a gyerekek kicsi korától a mi öregkorunkig szolgáljon minket. Minket, együtt. Amikor egy tanyát vettünk és elkezdtünk építkezni, már túl voltunk azokon a beszélgetéseken, amikben mindkettőnk megelégedésére megegyeztünk bizonyos dolgokban: hogy a házunkat ezen a helyen fenntartani kétemberes feladat, amiből az egyik feltétlenül napi 24 órás. Akkor volt Floresz 2 éves, Blanki pedig a hasamban. És már akkor tudtuk, amikor a házat terveztük, hogy lesznek még többen is a gyerekek. És ők szintén egész napos jelenlétet igényelnek. Pont ezt akartuk: jelen lenni egész nap, minden nap. Közben Floresz ovis lett és apa vitte reggel és én hoztam haza délben. Nem sokkal később Tamás feladta pesti munkáját, hogy itt a környéken kezdjen valami másba, ami jobban megfelel az új életstílusunknak és életritmusunknak. És megszületett Miksa is, itthon, ebben a házban, ahogy mindig is képzeltük. Pont úgy, ahogy képzeltük. Azt gondoltuk, hogy bármire ráérünk, nem kell kapkodni, ha valami nem jött össze, csak legyintettünk: majd legközelebb. Amikor láttam valami szépet, de nem volt nálam fényképezőgép, hogy megörökítsem, csak azt gondoltam: majd jövőre… vagy tíz év múlva… nem mindegy? Megvár. Nos nem várt meg. Semmi se várt meg. Egyszeriben szertefoszlott minden. A ház, ahol nem fog egyikünk se megöregedni, a fák, amiknek az árnyékába nem teszünk súlyos étkezőasztalt kényelmes karosszékekkel, hogy ott vacsorázzunk nyáron. A mászóka, ami csak most lett kész, és aminek Floresz annyira örült, talán majd számunkra ismeretlen gyerekeknek lesz jó kis búvóhely, de lehet, hogy átalakítják hintaággyá és a létrákra angol rózsát futtatnak, ahogy mi is tettük volna 20 év múlva.

Amikor elkezdtem ezt írni, nem gondoltam, hogy a végére így fogom siratni ezeket a terveket, de így jártam.

Pedig ha mindazt, amit tenni fogok, a megelőző eseményektől függetlenül szemlélem, akkor észre kell, hogy vegyem, milyen izgalmas dolgok várnak ránk. Felvillanyozó, vérpezsdítő, üdítő tennivalók. Új autó, új ház, új bútorok. Új ismeretségek. Tudom, hogy eljön majd az a nap, amikor így fogom érezni, szívből, őszintén. Most még nem érzem. Most még csak tudom. Vannak percek, sőt, órák is, amikor utólag észreveszem, hogy egyedül voltam… hogy sem a gondolataimban sem az érzéseimben nem voltak ott… De most még ezek a percek/órák a kivételek. Ezért is nem búcsúzunk még… Amíg itt vannak, addig nem.

A kép eredetije diára készült, 2000 őszén, Erdélyben.

Körvonalazódik már közelebbről, hogy mikor, merre? Vagy még csak ez az alap elgondolás van meg?

Azt írod, szertefoszlott, de ahogy olvasom, mégis olyan valóságosnak, szinte tapinthatónak érzem… Eszembe jutott Richard Bach: Minden és mindenki EGY c. könyve, én tőle olvastam ezt a gondolatot, de bizonyára sokan és sok helyen írtak róla – hogy ezek a dolgok megvannak és léteznek, valahol párhuzamosan.
Ez az életed egy gyönyörűen csiszolt kristály egyik lapjának látszik, pedig te az egésszel vagy azonos, része vagy valaminek, ami EGY. Lehet, hogy ezt most nem kellene bonyolítanom, de lényeg, hogy úgy gondolom, úgy érzem, az álmaitok megvalósultak. Bár ez téged most talán egyáltalán nem vígasztal… De nekem ez időnként nagyon sokat segít a saját életemben. Arra gondolok, hogy ha valamit kitaláltam, megálmodtam, elgondoltam, akkor az meg is van. Csak lehet, hogy egy másik Levena tapasztalja meg a saját bőrén, én legfeljebb emlékezem az ő élményeire?
Ez a könyv: http://www.antikva.hu/onan/reszletek.jsp?katalogusid=168868

Én csak pár hete olvaslak itt. Nagyjából AZÓTA. Futkos a hideg a hátamon, visszaolvasva a fent megjelölt utalásokat.
És csodálom az erődet.
Biztosan jó lesz a pszichológussal beszélgetned majd, de azt hiszem, nem csak ő adja majd a tapasztalatát, tudását neked, ő is fog tőled (általad) “tanulni”, épülni.
A képeiden pedig csak ámulok és bámulok… Gyönyörűek.

Igen,én sem ismertelek. És igen,én is együtt vagyok veletek gondolatban sokat.
Köszönet az őszinte sorokért. Annyira jó, hogy ennyire kívülről is tudod magad látni….eljön majd az a nap. Nem szorulsz tanácsra. Csak megerősíteni szeretnélek, írj sokat, az tényleg segít, és a pszichológus is. Nekem mindkettő bevált egy a tiédnél kisebb de hasonlóan lenullázó veszteségnél.
Jövök még sokat hozzád drukkolni, gyönyörködni a fotóidban, meg – ezt ne értsd félre – felüdülni. Világos, fényes, ahogy írsz, még a nagy bajban is. Sokat ad.

Szép ez nagyon. Ahogy volt, ahogy terveztétek, és még most is szép. Szép, ahogy el mertek engedni téged, és szép, ahogy még a tenyereden tartod őket.
Nem foszlott szerte, látom magam előtt, pont ahogy leírtad. Itt hagyták az álmaikat neked.
Éjszakánként sírok, valakikért, akiket nem is ismerek. Az jó. Hogy nincs határ, elfáj ez idáig.

sírtam.

Én milyen gyenge lennék egy ilyenhez úristen.Te ebben is a jót látod:-))).Új lakás, új hely bútorok.

“Az idő begyógyít minden sebet”- mondták a régiek, amikor meghalt apám, aki akkor 48 éves volt. Üvöltöttem, hogy NEEM!!! Az első tavasz, amikor nem metszette a fákat…, mindenből az első, ahol már nem lehetett ott, ezt a fájdalmat nem lehet megspórolni, mamár tudom. Teltek az évek, a fájdalom csitult, mint a seb, amikor már gyógyul, de minél nagyobb a sérülés, annál nagyobb a heg. Mindenki megöregedett az évek során, csak apám maradt kortalan… olyan az élet, mint egy üvegpohár, bár soha ne koccanna hozzá semmi…

Kedves!

Nem sokkal AZ után visszaolvasgattam a bejegyzéseidet, és megtaláltam ismét amit Róluk-Magatokról írtál. Nem mertem elmondani ezt, nehogy feltépjem a be sem hegedt sebeket. Számomra döbbenetes volt akkor olvasni (holott előtte már egyszer olvastam), hogy milyen kapcsolatban voltatok előző életetekben. Teljesen más jelentést kapott számomra. Vannak érzéseim ezzel kapcsolatban…
Ölellek, kívánom, hogy gyarapodjanak a percek/órák, úgy, hogy közben mégis Veled legyenek!
Dia

Miféle Daimón hajt Téged? Bámulatos vagy.
Jó lenne megismerni Titeket személyesen is.

Van, amikor az ember úgy érzi, hogy szép és kerek a világ … aztán történik valami és minden darabokra hullik … az ember sírva szedegeti a cserepeket… de ha jól csinálja egyszer kerek lehet megint…
És Te jól csinálod, Merci! Annyira jó, hogy már most el tudod hinni, sőt mered TUDNI, hogy egyszer majd kerek lesz megint…
Sokan szorítunk Érted.

Szeretnivaló vagy Merci. Sokmindent tudnék most írni, meríteni saját gondolataimból, párhuzamokat vonni, de mégsem teszem. Itt vagyok, olvaslak, és gondolok Rátok szeretettel.

Tímea, nagyon örülök, hogy felüdülni (is) jössz. Sokkal jobban, mintha csak sírni jönnél

Pipacsos, az van, hogy szerte kell foszlania, mert ezeknek a terveknek csak együtt volt létjogosultságuk, ezek többé már nem tervek hanem emlékek. Lehet velük foglalkozni, de minek. Az ember nem dédelgeti azokat a képeket, amiket nem akar már megvalósítani. Az önkínzás. Ez is az volt, de kikívánkozott.

Dia, elmentek, mert el akartak menni. Számomra ez így kerek. Addig maradnak velem, amíg szükségünk van egymásra. Egy másodperccel se tovább. És ez is így van jól.

Kulcsi, még semmi nincs veszve :)

Levena, a hozzászólásod elment spam-gyanúsba a link miatt – mindig ezt csinálja :)
Tudom, mire gondolsz, de én itt és most, erre a fizikai valóságra értem, amit írok :)

Kedves Merci!

Arra gondoltam, hogy ha bármikor kedved lenne egy kicsit elutazni a picikkel, nagyon szívesen látnánk Titeken itt Pécsen. Egy hónapja költöztünk be az új házunkba, és nagyon sok helyünk van – bár még nem készültünk el teljesen… , Pécs és környéke szerintem minden évszakban gyönyörű, az erdő szélén lakunk a Mecsek oldalban a belváros felett, közel az erdei játszótér…Orfű, Villány… nem is sorolom.
Szóval szívesen megismernélek és vendégül látnálak Titeket. Bendegúz márciusban lesz 6 éves, Ágoston 4 lesz, nagyon szeretik a piciket..Ha bármikor úgy gondolod, csak jelezd, úgyis mindennap meglátogatom a blogod.
..és mégegy dolog… van az a sminkes bejegyzésed, ahol láthatunk rólad fotókat is, mikor megláttalak, azonnal volt egy olyan érzésem hogy ismerlek valahonnan… Én pesti vagyok eredetileg (csak néhány éve költöztünk Pécsre..) persze hiába töröm a fejem…
Szép estét kívánok Neked!

szia, végre kapcsolódni tudtam a blogodra, nem ment az internetünk egy ideje..
Jó volt hallani ma a hangodat a telefonban, és a megríkatás mellett nagyon melengető olvasni a soraidat..és látni-érezni, ahogyan élőben is láttam-éreztem, hogy mennyire bölcsen állsz ebben a helyzetben…és lehet, hogy hülye vagyok, de mégis így érzem, hogy a fájdalom és a veszteség mellett mindig ott van az élet iránt érzett feltétlen örömöd, az apró dolgok szépségének észrevétele, a szellem ereje, a tudásé, mert TUDOD, minden okkal, céllal volt így, és eltervezve, megbeszélve, Érted-Értük…
Nagyon köszönöm, hogy vagy, és remélem, sokan olvasnak, és sokan látnak mögé annak, amit írsz! Meggyőződésem, hogy ezért vagy a világban, hogy lámpásokat gyújtogass..puszillak!!! Vasárnap személyesen is;)