SMINK STB.
Nézegettem Pudingocska sminkes bejegyzéseit és erről eszembe jutott Ildikó barátnőm, aki sminkes, és még egy csomó dolog, sokkal régebbről. Amikor még bejártam a bankba dolgozni, általában kifestettem a szemem és ha kinőtt valami az államon vagy a homlokomon, akkor közvetlenül a műtét után kendőztem :) Nagy ritkán komolyabb sminket is feltettem, ami azt jelenti, hogy volt szemhéjpúder, alapozó meg rúzs is, de ez tényleg nagyon ritkán fordult elő. Egyszer egy profi sminkes, Sípos Zita, mondta, hogy szeretne gyakorolni és örülne, ha ottmaradnék hajvágás-festés után, hogy kifessen. Mondtam, hogy oké, mert érdekelt a dolog. Olyan sminket csinált, ami nem utcán hordható, hanem olyan, amin a sminkes bemutatja, hogy miket tud. Amikor megláttam a tükörben, rosszul lettem és gyorsan megpróbáltam lemosni (kevés sikerrel). Pedig szép volt a smink, de semmi köze nem volt hozzám. És ezzel el is érkeztem ahhoz, amiről írni szeretnék. Egy ideje mindennel kapcsolatban, ami megváltoztatja a külsőmet (smink, hajfestés), az az érzésem, hogy hazudok. Azt hazudom, hogy szebb vagyok szép vagyok. Hazudok, hogy szépnek lássatok. Ez önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne az a kesernyés mellékíze, hogy erre azért van szükségem, mert én nem találom elég szépnek magam, ahhoz, hogy szeressetek. És akkor hol van az a marhanagy önbizalom és önmagam szeretete és elfogadása meg minden… És ennek felismerése is király, a baj csak az, hogy a sminktelenségem nem azt mutatja, hogy én ilyennek szeretem magam, ti is szeressetek ilyennek, hanem csak azt, hogy nem festem magam és úgy érzem magam csúnyának. Ezt de szar így leírva látni. Ettől a bőgés csavargatja az orrom és könnybelábad a szemem. Sajnálom magam, amiért nem tudom elfogadni a külsőmet. Amiért nem tudom szépnek látni magam. Sminkkel vagy anélkül. Hogy akkor mi a végkövetkeztetésem? Mindegy, hogy fested magad, vagy sem. Csak szeresd magad. Kérlek.
.
Elkezdtem fotót keresni ehhez a bejegyzéshez. Alig van rólam kép… Apukám sokat fényképezett, amikor kicsi voltam, de csak néhányat digitalizáltam. Ezen ovis voltam. Aranyos, ezzel a kissé ferdére vágott fru-fruval.
Ezen a másikon nagyobbacska vagyok, ez a szakközépiskolai bérletemből való. The Cure rajongók voltunk a barátnőmmel… (ja, meg DM is)
.
Aztán találtam későbbieket. Ezekkel eléggé elégedett voltam. Az első nagyjából akkor készült, amikor a fenti eset volt a sminkessel. 1996. A jobb oldali pedig két évvel később. 1998. Na ezt nagyon szerettem. Amikor spanyolországban voltunk, hagytam berasztásodni a hajam és amikor hazajöttünk, a főnököm megengedte, hogy úgy hagyjam amíg meg nem unom :) jó fej volt.
.
Aztán itt van ez <- Ez jó. Akkoriban készült, amikor elkezdtünk együtt járni. Jól éreztem magam a bőrömben. Azt hiszem megfeleltem az elvárásoknak, és ez akkor elég is volt. Tudom, azóta nem lányos az alakom, de hát nem is vagyok lány. Nő vagyok, három gyerekkel. Csak az a bibi, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy hogy érzem magam a bőrömben. És főleg nem kell, hogy emiatt bárki elnéző legyen velem. És ennek nem kéne, hogy köze legyen mások elvárásaihoz, divathoz vagy bármihez.
.
Amikor ez készült, Floresz 1 éves volt. A jobb oldalin, három évvel később. Amikor ezek készültek, akkor már sehol nem volt a korábbi hű de jól vagyok. A kisbaba, akár a hasamban, akár a mellemen, jó ürügy volt, hogy ne tornázzak és ne fogyókúrázzak. Még most is az. De megoldás-e ha lefogyok? Nem hát. “A hiba az ön készülékében van” (érted, az enyémben).
.
És lécci, ne írjatok olyanokat, hogy á, nem is olyan gáz, meg hogy jó csaj voltál. Köszi.
De azt írhatjátok, hogy jé, te “az” a Merci vagy? :)
Nincs Trackback
URL: http://prante.hu/blog/2008/04/4x41/trackback/
11 hozzászólás
ismerős gondolatok … hjaj, de mennyire :o((
és te mire jutottál?
nekem, úgy látszik, ezzel még van itt feladat… de már az is valami, hogy megfogalmaztam. első lépésnek elmegy :)
Erről a blogomon írok, jó? Mert úgyis akartam már egyszer, csak piszkozatban hagytam – vagy nem? Szóval kiegészítem, és ott válaszolok… :)
Pedig nekem ahogy idősebb vagy, jobban tetszel a képeken. A fiatalabbakon sokkal zártabbnak, szomorúbbnak tűnsz. Valahogy aztán egyre gömbölyűbb vagy, és a legjobb értelemben mondom, mint amikor a világ így gömbölyű. A legutolsón például olyan vagy, akihez szívesen fordulnék oda, akivel szívesen beszélgetnék, akire szívesen mosolyognék, akit szívesen nézegetnék. Olyan szépséget és harmóniát sugárzol, hogy ihajj. (nem modern) festők szoktak ilyen modellért könyörögni. Tovább nem folytatom. Valószínűleg úgysem hiszel nekem. Nem is meggyőzni akartalak, hanem leírtam a véleményem.
Nagyon szeretem Írországot. Az egyik legjobb benne, hogy az ír nők dundik, és élvezik, és hatalmas az önbizalmuk. És minden boltban gyönyörű ruhákat tudnak venni maguknak.
A sminkről én is a blogomon írnék inkább, mert hosszabb lesz.: )
Hú, micsoda téma! Nagyon elevenembe talált. Én még odáig sem jutottam el, mint te, mert nem megyek smink (= csak szemfestés: szemhéjpúder, ceruza, spirál) nélkül az utcára és a hajamat is hennázom kéthavonta. (Óriási fejlődés volt, hogy Timó születése után 24 órával smink nélkül fogadtam a gyerekorvost. Egyszerűen nem volt ERŐM kimenni a fürdőbe és kifesteni a szememet.)
És fura a lefogyás is: mindig szeretnék. Mert noha TUDOM, hoyg boldogabb attól nem leszek, de nagyobb örömmel nézek magamra, és ez tény.
És, hogy a szeretett férjem mit szól, az sajnos nem számít. Ő imádná az őszülő hajat, és nem tetszett neki, amikor 58 kiló voltam.
De pudingocska is olyan lényegeset írt ide: hogy kisugárzás az nem a hagyományos mércével mérhető…
Pudingocska, már volt szerencsém írországban tölteni két hetet, nagyon szerettem. És igen, azok a ruhák… akkoriban ez a bolt volt a kedvencem: http://www.monsoon.co.uk/icat/women
sorry vagyok, de tegnap eléggé kikészültem, miközben ezt a postot írtam, nem is gondoltam, hogy ide fogok kilyukadni :)
mindenesetre most nincs kedvem megint ebbe alámerülni…
azért még nincs ez a téma lezárva, visszatérek rá én is
örülök, hogy megírtátok a véleményetek, köszönöm :)
nálam is folyton visszatér.:D
és fogjuk tudni, hogy végeztünk vele, amikor arra eszmélünk, hogy már 24 éve nem posztoltunk róla :)
Bocs, hogy így a végén … De hát még én is az út elején vagyok, s örvendezem, hogy már ki tudom mondani, próbálom megfogalmazni. S szerintem ez óriási lépés!! Hajrá mindenki! :o)
Mindegy az, hogy hol vagy. Mindig van olyan, amit nehéz kimondani és amikor mégis sikerül, akkor az jó. Akármennyi kimondott szó van is hátad mögött. Nekem a blogírás ilyen szempontból mindenképp terápiás eszköz, de ahogy nézegetem a többiek bejegyzéseit, ezzel sokan vagyunk így. Kinek ez a kényes pontja, kinek más, de mindenki fejlődik. Így vagy úgy. És nem kell(ene), hogy nehéz legyen (ezt tudom, de nem nagyon tapasztalom :)).