pranté fotók, stb.

Nem csodálom, hogy ez a könyv olyan heves reakciót váltott ki sokakból (van neki levelező listája is: itt). A szerző már a legelején megadja a választ a még fel sem tett kérdésekre, úgy tűnik kevés sikerrel. Amikor arról van szó, hogy mennyire felelős egy anya a gyerek boldogságáért/magabiztosságáért/stb., akkor előkerülnek az indulatok is, hiszen legtöbbünk a lehetőségekhez képest tökéletesen szeretné abszolválni ezt a feladatot és ha egy könyvben, általánosságban, kritika éri azért, mert ezt vagy azt nem úgy csinálta, ahogy az író szerint ideális lenne, akkor olyasmikkel szembesülünk… na, ezt a fonalat még felveszem…A könyvben leírja, hogy a venezuelai dzsungelben hogy élnek az őslakosok. (A kedvencem, hogy nincs szavuk a munkára: mindent lelkesedésből csinálnak, kényszer nélkül. Van szavuk a mindennapi tevékenységekre, de az nem munka. Hogy milyen a kapcsolatuk a gyerekekkel. A gyerekek megszületésüktől kezdve folyamatosan az anyjukkal vannak, az ölében (a karján), vagy kendőben, így lehetőségük van megfigyelni őt mindenféle tevékenysége közben és megtanulhatják a legkülönbözőbb dolgokat. Aztán, amikor a kisgyerek egyre hosszabb időre válik meg anyjától, a közösség hagyja, hogy maga tapasztalja meg a világot, egyáltalán nem korlátozzák a szabadságát és nem kényszerítik semmire (ez egyébként a felnőttekre is igaz).

Hogy (többek között) a fentiekből milyen következtetéseket von le, azt nem árulom itt el, mert szerintem az nem lenne korrekt azokkal szemben, akik még nem olvasták a könyvet.

És akkor most felveszem az elejtett fonalat… Azt vettem észre magamon (és ebben megerősített néhány olvasmányom is), hogy érdemes megfigyelnem, mi az ami felbosszant. Mert a világ mindenben tükröt tart elém és persze, amíg a tükörben minden kellemes és szép és jó, addig ez nem is feltűnő. De időnként eljön az a szituáció, amikor szembesülök valamivel, ami megmagyarázhatatlanul heves érzelmeket generál (dühöt, szomorúságot, stb.). Elfelejtem, hogy az élet szép, és azért vagyok itt, hogy éljek és örüljek az élet minden pillanatának, elönt a kétség, jól belelovallom magam ezekbe az érzelmekbe és úgy teszek, mintha nem tudnék a tükörről, jó mélyen belesüllyedek az érzelmekbe, anélkül, hogy igazán foglalkoznék velük. Ezzel az a baj, hogy a tükör-funkció befuccsolt. Megmutatta “csúnyaságomat”, de én úgy döntöttem, hogy a tükröt kezdem el szapulni, ami ugyebár botorság (ez már a fogyókúrák során bebizonyosodott). Igaz, ez csak akkor nyilvánvaló, ha már felismertem a valóságom tükör voltát. Ez ugyanis a point of no return. Innentől kezdve nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, amit tudok, ezért ha nem veszem figyelembe, akkor könnyen előfordulhat, hogy ostobának érzem magam (talán azért, mert ilyenkor az is vagyok?). Általában akkor szoktam így reagálni, amikor – főleg a családtagjaim – a “gombjaimat nyomogatják” (nem tudom, ismered-e ezt a kifejezést, ami arra utal, hogy a játszmázás közben olyan jól bevált eszközöket alkalmazunk, amikre mindig megkapjuk a várt reakciót). Amikor például fáradt vagy kimerült vagyok. Van az úgy – egyre gyakrabban azért -, hogy jó passzban vagyok, résen vagyok és már messziről észreveszem a csapdát. Ilyenkor nem kerül extra energiába észrevennem, hogy mit akar megmutatni a tükör.
Amikor ezt a könyvet olvastam, épp nyitott voltam és jókedvű, és éreztem, hogy elkezdett szárba szökni bennem egy jó erős lelkiismeret-furdalás (ezt így kell írni?), akkor még időben rájöttem, hogy mi a problémám ezzel a könyvvel. Az, hogy úgy tűnik, aki írta, nem számolt azzal, hogy az emberekkel semmi nem történik véletlenül és hogy mindenki saját magáért felelős. Bizonyos tapasztalatokat mindenáron meg akarunk szerezni, mint ahogy vannak tapasztalatok, amikhez mi segítünk hozzá másokat. Ez a gondolatmenet messzire vezet, ebbe nem megyek bele, talán majd máskor. És fontos volt emlékeztetnem magam arra is, hogy a lelkiismeret-furdalás nem vezet sehová, ha rájövök, hogy valamit jobban is lehet csinálni, akkor onnantól fogva rajta vagyok, hogy úgy legyen.