Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Nem csodálom, hogy ez a könyv olyan heves reakciót váltott ki sokakból (van neki levelező listája is: itt). A szerző már a legelején megadja a választ a még fel sem tett kérdésekre, úgy tűnik kevés sikerrel. Amikor arról van szó, hogy mennyire felelős egy anya a gyerek boldogságáért/magabiztosságáért/stb., akkor előkerülnek az indulatok is, hiszen legtöbbünk a lehetőségekhez képest tökéletesen szeretné abszolválni ezt a feladatot és ha egy könyvben, általánosságban, kritika éri azért, mert ezt vagy azt nem úgy csinálta, ahogy az író szerint ideális lenne, akkor olyasmikkel szembesülünk… na, ezt a fonalat még felveszem…

A könyvben leírja, hogy a venezuelai dzsungelben hogy élnek az őslakosok. (A kedvencem, hogy nincs szavuk a munkára: mindent lelkesedésből csinálnak, kényszer nélkül. Van szavuk a mindennapi tevékenységekre, de az nem munka. Hogy milyen a kapcsolatuk a gyerekekkel. A gyerekek megszületésüktől kezdve folyamatosan az anyjukkal vannak, az ölében (a karján), vagy kendőben, így lehetőségük van megfigyelni őt mindenféle tevékenysége közben és megtanulhatják a legkülönbözőbb dolgokat. Aztán, amikor a kisgyerek egyre hosszabb időre válik meg anyjától, a közösség hagyja, hogy maga tapasztalja meg a világot, egyáltalán nem korlátozzák a szabadságát és nem kényszerítik semmire (ez egyébként a felnőttekre is igaz).

Hogy (többek között) a fentiekből milyen következtetéseket von le, azt nem árulom itt el, mert szerintem az nem lenne korrekt azokkal szemben, akik még nem olvasták a könyvet.

És akkor most felveszem az elejtett fonalat… Azt vettem észre magamon (és ebben megerősített néhány olvasmányom is), hogy érdemes megfigyelnem, mi az ami felbosszant. Mert a világ mindenben tükröt tart elém és persze, amíg a tükörben minden kellemes és szép és jó, addig ez nem is feltűnő. De időnként eljön az a szituáció, amikor szembesülök valamivel, ami megmagyarázhatatlanul heves érzelmeket generál (dühöt, szomorúságot, stb.). Elfelejtem, hogy az élet szép, és azért vagyok itt, hogy éljek és örüljek az élet minden pillanatának, elönt a kétség, jól belelovallom magam ezekbe az érzelmekbe és úgy teszek, mintha nem tudnék a tükörről, jó mélyen belesüllyedek az érzelmekbe, anélkül, hogy igazán foglalkoznék velük. Ezzel az a baj, hogy a tükör-funkció befuccsolt. Megmutatta “csúnyaságomat”, de én úgy döntöttem, hogy a tükröt kezdem el szapulni, ami ugyebár botorság (ez már a fogyókúrák során bebizonyosodott). Igaz, ez csak akkor nyilvánvaló, ha már felismertem a valóságom tükör voltát. Ez ugyanis a point of no return. Innentől kezdve nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, amit tudok, ezért ha nem veszem figyelembe, akkor könnyen előfordulhat, hogy ostobának érzem magam (talán azért, mert ilyenkor az is vagyok?). Általában akkor szoktam így reagálni, amikor – főleg a családtagjaim – a “gombjaimat nyomogatják” (nem tudom, ismered-e ezt a kifejezést, ami arra utal, hogy a játszmázás közben olyan jól bevált eszközöket alkalmazunk, amikre mindig megkapjuk a várt reakciót). Amikor például fáradt vagy kimerült vagyok. Van az úgy – egyre gyakrabban azért -, hogy jó passzban vagyok, résen vagyok és már messziről észreveszem a csapdát. Ilyenkor nem kerül extra energiába észrevennem, hogy mit akar megmutatni a tükör.
Amikor ezt a könyvet olvastam, épp nyitott voltam és jókedvű, és éreztem, hogy elkezdett szárba szökni bennem egy jó erős lelkiismeret-furdalás (ezt így kell írni?), akkor még időben rájöttem, hogy mi a problémám ezzel a könyvvel. Az, hogy úgy tűnik, aki írta, nem számolt azzal, hogy az emberekkel semmi nem történik véletlenül és hogy mindenki saját magáért felelős. Bizonyos tapasztalatokat mindenáron meg akarunk szerezni, mint ahogy vannak tapasztalatok, amikhez mi segítünk hozzá másokat. Ez a gondolatmenet messzire vezet, ebbe nem megyek bele, talán majd máskor. És fontos volt emlékeztetnem magam arra is, hogy a lelkiismeret-furdalás nem vezet sehová, ha rájövök, hogy valamit jobban is lehet csinálni, akkor onnantól fogva rajta vagyok, hogy úgy legyen.

Nincs Trackback

URL: http://prante.hu/blog/2008/03/jean-liedloff-az-elveszett-boldogsag-nyomaban/trackback/

21 hozzászólás

  1. malyvacsiga

    Istenem, de jó volt ezt olvasni! Hogy én mennyire vagyok képes úgy látnia dolgokat, ahoyg te, hogy mennyit kell még tanulnom/elfogadnom addig a pontig, hogy ott tartsak, nem tudom. Mindenesetre nem egyszer kerültem (kényes témák, mint otthonszülés, szoptatás, waldorf) kapcsán olyanhelyzetbe, ahol azt vágták a fejemhez (nem is az enyémhez, hanem “úgy általában” az olyankoz, mint én), hoyg “mert mi lelkiismerefurdalást keltünk, és ez okozza a legnagyobb kárt, nem az, amit az illető tesz.”
    Felfogni, hoyg a lelkiismerefurdalást nem más kelti, kívülről, hanem mi keltjük magunkban, néha még nekem is nehéz.
    És igen: ha nekem fontos, változtatok. Ha nem, akkor meg minek a lelkiismerefurdalás?!

    Jó poszt, nagyon. (A könyvet nem olvastam, elővigyázatosságból, hehehe…)

    Posted 2008 március 14. péntek at 16:26 | Permalink | Válasz
  2. merci

    amikor rátaláltam a blogodra, rögtön tudtam, hogy nekünk lesz közös témánk :) akár randira is hívhatnálak :)

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:10 | Permalink | Válasz
  3. malyvacsiga

    Nagyon messze laktok? :-))))
    (És nagyon tetszik nekem a Flóra név, avezetéknevünkhoz is megy, van értelme angolul/németül is, úgyhogy asszem felveszem a még-nemlétező listánkra…)

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:15 | Permalink | Válasz
  4. merci

    Mi is Óbudán laktunk, mielőtt ideköltöztünk, most kb 45-50 perc kocsival, a világ másik végén :)

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:23 | Permalink | Válasz
  5. malyvacsiga

    Akkor viszont valami iskolai szünetben letámadlak!

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:28 | Permalink | Válasz
  6. merci

    Szerintem megyünk mi még óbudára és egy szép napon egyeztetünk és együtt legeltetünk gyerekeket a hármashatárhegyen vagy valamelyik máltai játszótéren. Hm?

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:30 | Permalink | Válasz
  7. malyvacsiga

    Jó, rendben! (Bár mi már nem ott lakunk, de mivel ott az ovi is, meg az iskola is, így napi szinten járunk arra. A máltaiakat pedig eléggé hiányoljuk itt, a XIII.-ban. Szegény Timó elég “mostohán” nő fel emiatt…)

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:33 | Permalink | Válasz
  8. merci

    Váltsunk e-mailre a részletek megtárgyalásához. Az enyém kinn van oldalt…

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:40 | Permalink | Válasz
  9. Daniella

    Örülök, hogy ilyen jól összejötettek! Velem miért nem akar soha senki barátkozni???

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:56 | Permalink | Válasz
  10. malyvacsiga

    Tőled félek. Te olyan fej-leharapós vagy a blogodban. :-))))))

    Posted 2008 március 14. péntek at 18:58 | Permalink | Válasz
  11. merci

    Én akarok, csak félek, hogy véletlenül hazahozom valamelyik gyerekedet és akkor csúnyán kikapok (tőled is meg itthon is) :)
    A barátkozás könnyen megy, csak meg kell tenni bizonyos lépéseket, mint például, hogy szólsz! :)
    (Tudom, az a legnehezebb!)

    Posted 2008 március 14. péntek at 19:41 | Permalink | Válasz
  12. Daniella

    :))))
    PS: Tudjátok hány fej van a padlásomon???

    Posted 2008 március 14. péntek at 21:33 | Permalink | Válasz
  13. malyvacsiga

    99?
    És az enyém lesz a századik?
    :-))))

    Posted 2008 március 14. péntek at 22:21 | Permalink | Válasz
  14. Daniella

    :-)))
    Igázaból csak a szám nagy…

    Posted 2008 március 15. szombat at 09:22 | Permalink | Válasz
  15. merci

    Hát, a 99 valóban elég nagy szám, főleg, ha leharapott fejek száma :)
    Vagyis… hát persze, fejek leharapásához valóban nagy száj kell, nem is merem elképzelni :)

    Posted 2008 március 15. szombat at 15:19 | Permalink | Válasz
  16. Daniella

    :-)

    Posted 2008 március 16. vasárnap at 21:15 | Permalink | Válasz
  17. Merci ln is olvastam a könyvet,pont most, mikor a harmadik megszületett. (Mire nem jó a véget nem érő szoptatás ideje, mi?) Most persze én is bennszülöttet játszom, ágyban még nem feküdt az 1 hónap alatt… Na de az előző kettő? Ajánlom, hogy csak szülés előtt állók olvassák. Bár azt írja, utóbb is pótolható. Ki tudja… :)

    Posted 2008 május 14. szerda at 20:41 | Permalink | Válasz
  18. amint írtam is, ez a könyv nekem lehetőséget adott átgondolni, hogy meddig akarok és tudok elmenni, anélkül, hogy erőszakot kéne tennem magamon
    ne viccelj, Vera, van annál jobb dolog mint az első heteket egy ágyban tölteni illatos újszülöttünkkel a saját ágyunkban? (könyvvel és könyv nélkül)
    én hiszek abban, hogy a gyerekek valahogy irányítanak, segítenek, hogy olyan legyen a helyük, amilyenre szükségük van, csak oda kell figyelni a belső hangra és tenni, amit sugall
    minden gyereknek mások az igényei, akkor is ha számunkra úgy tűnik, hogy a körülmények hol jobbak hol rosszabbak, valójában ez ítélkezés, inkább úgy kéne mondani, hogy: másmilyenek, pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell, de ebbe már nem megyek itt bele a komment boxban :)

    Posted 2008 május 14. szerda at 22:43 | Permalink | Válasz
  19. Teljesen egyetértek, de a kulcsszó a belső hang. Ha azt meghalljuk, minden oké. Csak a mai világban túl nagy a zaj…

    Posted 2008 május 15. csütörtök at 19:04 | Permalink | Válasz
  20. Minél nagyobb a zaj, a nyüzsgés, annál látványosabb az eredmény. Több választási lehetőség van és többször segít jól választani :)

    Posted 2008 május 16. péntek at 09:18 | Permalink | Válasz
  21. Nori

    Kicsit megkésve kommentelek,de muszály leírnom milyen jó benneteket olvasni,tanulni tőletek…

    Remélem eljön majd az a nap is mikor én is szülhetek,de addig is elolvasom a könyvet:-)

    Posted 2008 június 12. csütörtök at 11:41 | Permalink | Válasz

Szólj hozzá!

Az email címed soha senkivel nem osztom meg. A kötelező mezőket * jelöli.

*
*